Erről kérdezzük dr. Borai Ákost, a BM rendvédelmi főosztályának helyettes vezetőjét.

Mit tehet a polgár a szökevény, a szökött, körözött bűnöző elfogására? Egyáltalán legitim-e hazánkban az USA-ban olyannyira honos, a szökevények üldözésére szakosodott “bounthy hunters” intézménye? Vállalkozhat-e a polgár ilyesmire vagy pusztán – szemben az Egyesült Államok vadnyugati ihletésű gyakorlatával – kereshet-kutathat, ámde erővel aligha csaphat le a televízióban vagy mondjuk a hirdetőtáblán látott körözöttre, netán – a sértett megbízásából – a jogot semmibe vevő, az igazságszolgáltatás előtt bujdokló polgártársára?

A “fejvadászat” gyakorlatának régi tradíciói vannak az Egyesült Államokban. E legitim intézmény az USA történelméből, különös fejlődéstörténetének sajátosságaiból fakad. Az óvadék pedig intézményi táptalaját adja a fejvadászat elismert gyakorlatának. Az óvadékkal “kiváltott”, kiszabadított bűnelkövetők félnek a jogkövetkezményektől. Gyakran közömbösséget mutatnak az óvadékot nyújtó magánszemélyek, magántársaságok jósága, jóhiszeműsége iránt. Inkább a szökést vállalják, s felkeltik a hoppon maradt, pénzüket elvesztő “szponzorok” dühét.

A “bounthy hunters” intézménye gazdasági érdekeket is megtestesít. Analóg példaként akár az ilyen célokat is szolgáló “vádalku” intézményét is felemlíthetném. E példa azért tűnhet “analógnak”, mert az állam büntető igényéről éppen a polgári jogi igények eredményesebb érvényesíthetősége érdekében mond le. A “fejvadász-rendszerben” az állam, a hatalom, a privát szférát jogosítja fel a bűnüldözési feladatok ellátására. Természetesen az ilyen rendszert megalapozó, indokló jog- és kriminálpolitikai okoknak ez csupán egyike. Persze a “fejvadászat” az igazságszolgáltatás szempontjából is igen hasznos. Közömbös az amerikai társadalom számára, hogy a “fejvadászt” nem feltétlen az igazságérzete vezérli, hanem üzletet lát a dologban. Hasonlít az erőszakos pénzbehajtásra fejét adó alvilági figurához.

Veszélyes a privát “embervadászat”, mert sokáig engedély és képesítés hiányában, hatósági kontroll nélkül tették a “fejvadászok” mindazt, amit tettek. E különös figurák jórészt képzetlenségükből, gyakran pénzéhességükből fakadó túlkapásai közfelháborodást okoztak. Az amerikai képviselőházat a szigorítás útjára kényszerítették. A jogintézmény azonban rendíthetetlen maradt! Pedig a túlzott erőszakot is bevető “fejvadászatnak” számos vétlen személy is áldozatul esett. Ismertek olyan különös esetek, amikor éppen a “fejvadászok” váltak ugyanazon szökevényt üldöző más “fejvadászok” célpontjaivá, elsősorban amiatt, hogy az üldözött elfogásával ők juthassanak a “vérdíjhoz”.

Az Egyesült Államokban magánszemélyek, privát szervezetek szökött körözött bűnözők elfogására vállalkozhatnak. Mindazt megtehetik, amit a rendőrök. Erőszakot is alkalmazhatnak! Mit tehet a magyar polgár vagy éppen az általa megbízott magánnyomozó?

Az angolszász jogrendszer merőben más jogelvekre épül, mint az ún. kontinentális jogrendszereket telepítő filozófia! Az Egyesült Királyság kivételével Európa más államai – s közöttük hazánk – az ún. kontinentális jogrendszert építette ki. Ez döntően a római-jogi klasszikus jogelvekből táplálkozik, s azok kereteit nem igen lépi túl.

Ismert, hogy az állami életre felocsúdó társadalmak hajdanán rendkívüli erőfeszítéseket tettek az érdekek “önérvényesítése”, az önhatalmi jogérvényesítés visszaszorítására. E folyamatban az önhatalmat korlátozó társadalmi normák jogi normatívákká vedlettek át, s az egyéni érdekérvényesítés jórészt jogi mederbe terelődött. E kérdésnél elsősorban a római-jogi megoldásokra emlékezhetünk. Gondoljuk csak pl. az i. e. 451–51-ben elkészült XII. táblás törvényben írottakra. E törvény tudniillik nem büntette azt az egyént, aki az éjszakai vagy a fegyverrel védekező tolvajt megölte. Rendkívül érdekes megoldást mutatott a Decretum Divi Marci, Marcus Aurelius egyik rendelete. Úgy rendelkezett, hogy a creditort (a hitelezőt) követelése elvesztésére kell büntetni, ha követelését önhatalmú jogérvényesítés keretében rendezi.

Hasonló megoldást találhatunk a II. Valentinianus, I. Theodosius és Arcadius egy konstitúciójában is (i. sz. 389.). Végül a justiniánusi kodifikáció rendezte e kérdést az önhatalom általános tilalmának deklarálásával (i. sz. 554.). De nem csupán az írott jog, hanem a római jogelmélet is az önhatalom majdnem általános tilalma mellett voksolt.

Tagadhatatlan viszont, hogy az önhatalmú jogérvényesítés állami “helyettesítése” az ókori társadalomban sem lehetett abszolút mérvű. Az önhatalmú jogérvényesítés bizonyos formulái azonban a mai társadalmakban sem mellőzhetők! A modern, korszerű jogrendekben az önhatalom tilos formáját már általánosnak, uralkodónak kell mondanunk. Az ún. “jogos önhatalom” manapság rendkívül korlátozott esetben érvényesíthető.

A kontinentális jogrendszert telepítő-építő államokban a körözött bűnözők elfogására irányuló hatósági teendők ellátása az állami nyomozószervek privilégiuma maradt. E feladatok gyakorlását a privát szféra számára kifejezetten tiltják a jogszabályok. Itt jobbára az önbíráskodás vagy éppen a zsarolás büntetőjogi tilalmazottságára utalhatunk. Büntetőjogunkban még számos további "mankótényállást” is megfogalmazott a jogalkalmazó, amelyeket éppen a jogtalan önhatalmat gyakorlóval szemben alkalmazhatunk. Uralkodó jogi filozófiánktól teljességgel idegen, miszerint a bűnözők elfogására üzleti, gazdasági megfontolásból vállalkozhassanak a laikus elemek. E szereptévesztésnek – jórészt tradíciók hiányában – beláthatatlan következményei lennének. Egyébként a legijesztőbb példákkal éppen a “fejvadász-rendszert” meghonosító Egyesült Államok szolgálhatna!

Hazánkban is legitimmé váltak a privát szféra önvédelmi képződményei. Megjelent a magánnyomozók, a személy- és vagyonőrök népes hada. A tevékenységüket szabályzó törvény nemrég jelent meg. Rokonítható-e a magyar magánnyomozó ama bizonyos “bounthy hunters”-szal?

Ismerjük el, óriási társadalmi igény “kényszerítette” az államot a magánnyomozás szentesítésére. A magánnyomozás intézményének elismerésére irányuló társadalmi törekvések ugyanis egyre élesebbek voltak. Nyilvánvalóvá vált e szolgáltatás megannyi haszna, praktikuma is. Az állam ugyanis felismerte, hogy a polgár nem fosztható meg olyan eszközöktől, lehetőségektől, amelyekkel hatékonyabban tudja érvényesíteni sajátságos érdekeit a legkülönfélébb jogviszonyokban, mindennapjaiban.

Szó sincs azonban magánrendőrségről! A magánnyomozó nem alanya a büntetőeljárásnak, abban nem működhet közre, büntető-eljárási feladatai nem is lehetnek. Kétségtelen azonban, hogy – a sértett vagy éppen az eljárás alá vont gyanúsított, netán a védője magánjogi megbízása folytán – tanújává is válhat a büntetőeljárásoknak. A megbízás teljesítése során ugyanis olyan adatok birtokába juthat a magándetektív, amelyeknek a nyomozás szempontjából jelentőséget kell tulajdonítanunk. A bizonyítandó tényről tudomással bíró ilyen személy azonban nem magánnyomozóként, hanem tanúként vesz részt az ügyben, akár a sértett vagy az eljárás bármely “közönséges” tanúja. Arra azonban nem vállalkozhat a magánnyomozó, hogy a körözött hollétének kifürkészése közben lesújthasson a bűnözőre. Az ilyen erőszakos fellépéssel ugyanis a jogtalan önhatalom útjára tévedne.

Ki tekinthető magánnyomozónak?

A magánnyomozó olyan szolgáltató, aki – egyéni vagy valamely társas vállalkozás keretében – megbízási szerződés alapján adatokat gyűjt, felvilágosítást kér. A magánnyomozó csak azt teheti, amire az őt megbízó polgár, többletjogosultsága nincs. A jog nem részletezi, mit tehet igazán a “magánkutató” inkább korlátokat rögzít! A legfőbb korlát, hogy a magánnyomozó nem lépheti át azokat a jogi tilalmakat, amelyek a megbízó polgár számára éppúgy tiltást jelentenek. A megbízó és a megbízott magánnyomozó között csupán annyi a különbség, hogy ez utóbbi “nagyüzemi” módon, vállalkozásszerűen, speciális jogi felkészültséggel, hatósági engedély birtokában teszi mindazt, amit a polgár is megtehetne, ha akarná, ha éppen lenne hozzá vehemenciája. A magánnyomozót megillető jogok és kötelezettségek köre tehát az őt megbízó polgár jogi helyzetéhez idomul. Az ilyen szolgáltatás nem irányulhat olyan igények kielégítésére, amelyeket a jogszabályok a megbízó számára sem engednek meg, illetve amely jogosítványok gyakorlását a jog a közhatalmi szervezetek számára tartja fenn. Hatósági jogosítványai tehát nincsenek. Ennél fogva pedig a magánnyomozó “fejvadász” tevékenysége legfeljebb csak addig terjedhet, ameddig az elkövető hollétéről, kilétéről tudomást szerez. Az elfogás érdekében ugyanakkor a rendőrség segítségére kényszerül. 

Eléggé “gúzsba-kötöttek” a magánnyomozók. Alig-alig tudom elképzelni, mit tehetnek jogszerűen a gyakorlatban?!

Mindazt, amit Ön is megtehet! Adatot gyűjthet, felvilágosítást kérhet másoktól. Betekinthet hivatalos iratokba, nyilvántartásokba, azokról kivonatot, másolatot készíthet, feltéve persze, hogy a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról, az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvény nem állít korlátot. Kép- és hangfelvételt is készíthet másokról, s azokat akár fel is használhatja, kivéve, amikor az ilyen eljárás személyiségi jogokat védő tilalmakba ütközik. A más részére szóló küldeményt is felbonthatja, ellenőrizheti, feltéve, ha a zárt küldemény tartalmának megismeréséhez az érintett hozzájárult. Tehát széleskörű, felleltározhatatlan cselekvési lehetőség, de egy sor jogállami korlát is! Éppen úgy, mint bármely nyugati jogállamban. Illúzió, ha azt hisszük, hogy a fejlett nyugati államok hatóságai szabadjára engedik a magánnyomozókat. A filmek is arról tanúskodnak, hogy a rendőri szervek óvják saját érdekeiket, s keményen visszaterelik saját pályájára az “eltévedt” magánnyomozót. De a magánnyomozó mindenütt “próbálkozik”. A megbízó személyes érdekei ugyanis igen gyakran konkurálnak a jogállami érdekekkel!

A magánnyomozói tevékenységet ezért kontrollálja mindenütt az állam, s arra törekszik, hogy láthatóvá váljék tevékenységük.

Ezek szerint tehát a magánnyomozó nem “fejvadász”, s nem teheti meg azt, amit Amerikában megtehet a "magánnyomozó”. Ha például bűnözőt fog el, nem számíthat rendőri segítségre?

Az európai jogrendszerek rendkívül szigorúak. A jogos önhatalom eseteit kizárólag a jogos védelmi helyzetre korlátozzák, s a polgár számára a bűnelkövető elfogását csupán a tettenérés (!) esetére teszik lehetővé. A körözött bűnöző felderítése, csapdába ejtése, erőszakkal elfogása stb. nem tartozik ebbe a körbe.

A büntetőjogi irodalom “tettenérés” alatt azt érti, amikor a polgár vizuálisan is észleli a bűntettet. Nem szembesül a bűncselekménnyel, de “belebotlik” a tett színhelyére menekülő tettesbe. Ilyen esetben a polgár a jogsértőt akár erőszakkal is elfoghatja. Hasonló felhatalmazást ad ugyanakkor a polgári jog azokban az esetekben, amikor a jogsértő a polgár birtokát sérti, vagy a birtokától fosztja meg.

Az erőszak alkalmazására tehát csak jogos védelmi helyzetben jogosult a polgár, s ilyen módszert nem alkalmazhat a körözött elkövető felkutatása, elfogása érdekében. Kivéve, ha a kifürkészett vagy éppen a tetthelyről menekülő, s üldözött elkövető szembefordul a polgárral, s erőszakkal lép fel ellene. Kizárólag ebben az esetben, jogtalan támadás elhárítása érdekében léphetünk fel erőszakkal önnön védelmünkben, természetesen a jogtalan támadással arányosan! Ha tudniillik a “pusztakezű” jogtalan támadást pl. a támadó halálát okozó ellentámadással hárítom el, úgy a többletért vélhetően felelnem kell.

A jog érvelése, a szabályozás logikája kétségkívül érthető, nyomon követhető. Miért ne kutathatná fel, foghatná el a polgár, a magánnyomozó a körözött bűnözőt akkor, ha a rendőrségi eljárások hatásfoka igen csekély?

Úgy gondolom, inkábba rendőri felderítés hatásfokának javításán fáradozzunk, mintsem ilyen jogot adjunk a polgároknak, szerveződéseiknek. Higgye el - utalva itt ismét az USA-beli fájdalmas tapasztalatokra - a magyar társadalom sínylené meg leginkább a korlátokat alig-alig tűrő, kifejezetten üzleti alapon működő “fejvadász-rendszert”. Meggyőződésem, hogy e rendszer előbb-utóbb kriminalizálódna Egyébként az ilyen gyakorlat a szervezett alvilág körében jelenleg is honos. Nem feledhetjük el, hogy az adósságbehajtás vagy éppen a kriminális érdekeket érvényesítő "embervadászat” gyakorlata - amellyel összefüggésben a legutóbbi évek bűnügyi krónikája igen gyászos tapasztalatokat szerzett - a szervezett bűnözés egyik legrentábilisabb üzletágává nőtte ki magát. Az ilyen tevékenységre fejét adó bűnöző számára teljességgel közömbös, hogy megbízatása jogos, jogosnak vélt vagy éppen bűnös célokat szolgál. Isten ments’ attól, hogy a “fejvadászat” jogintézményét megteremtsük. Ilyen szakmai igény fel sem merült eddig. Társadalmi igény éppúgy nem fogalmazódott meg. Az ilyen tevékenység óhatatlanul vállalkozó bűnözőket szabadítana a társadalomra. Ne felejtsük el, hogy Fenyő Jánossal, valamint az utóbbi évek merényleteinek áldozataival is ilyen, rossz értelemben vett “embervadászok” végeztek.

DR. BORAI ÁKOS

Magyar Rendészet 1-2. száma

Erről kérdezzük dr. Borai Ákost, a BM rendvédelmi főosztályának helyettes vezetőjét.

Mit tehet a polgár a szökevény, a szökött, körözött bűnöző elfogására? Egyáltalán legitim-e hazánkban az USA-ban olyannyira honos, a szökevények üldözésére szakosodott “bounthy hunters” intézménye? Vállalkozhat-e a polgár ilyesmire vagy pusztán – szemben az Egyesült Államok vadnyugati ihletésű gyakorlatával – kereshet-kutathat, ámde erővel aligha csaphat le a televízióban vagy mondjuk a hirdetőtáblán látott körözöttre, netán – a sértett megbízásából – a jogot semmibe vevő, az igazságszolgáltatás előtt bujdokló polgártársára?

A “fejvadászat” gyakorlatának régi tradíciói vannak az Egyesült Államokban. E legitim intézmény az USA történelméből, különös fejlődéstörténetének sajátosságaiból fakad. Az óvadék pedig intézményi táptalaját adja a fejvadászat elismert gyakorlatának. Az óvadékkal “kiváltott”, kiszabadított bűnelkövetők félnek a jogkövetkezményektől. Gyakran közömbösséget mutatnak az óvadékot nyújtó magánszemélyek, magántársaságok jósága, jóhiszeműsége iránt. Inkább a szökést vállalják, s felkeltik a hoppon maradt, pénzüket elvesztő “szponzorok” dühét.

A “bounthy hunters” intézménye gazdasági érdekeket is megtestesít. Analóg példaként akár az ilyen célokat is szolgáló “vádalku” intézményét is felemlíthetném. E példa azért tűnhet “analógnak”, mert az állam büntető igényéről éppen a polgári jogi igények eredményesebb érvényesíthetősége érdekében mond le. A “fejvadász-rendszerben” az állam, a hatalom, a privát szférát jogosítja fel a bűnüldözési feladatok ellátására. Természetesen az ilyen rendszert megalapozó, indokló jog- és kriminálpolitikai okoknak ez csupán egyike. Persze a “fejvadászat” az igazságszolgáltatás szempontjából is igen hasznos. Közömbös az amerikai társadalom számára, hogy a “fejvadászt” nem feltétlen az igazságérzete vezérli, hanem üzletet lát a dologban. Hasonlít az erőszakos pénzbehajtásra fejét adó alvilági figurához.

Veszélyes a privát “embervadászat”, mert sokáig engedély és képesítés hiányában, hatósági kontroll nélkül tették a “fejvadászok” mindazt, amit tettek. E különös figurák jórészt képzetlenségükből, gyakran pénzéhességükből fakadó túlkapásai közfelháborodást okoztak. Az amerikai képviselőházat a szigorítás útjára kényszerítették. A jogintézmény azonban rendíthetetlen maradt! Pedig a túlzott erőszakot is bevető “fejvadászatnak” számos vétlen személy is áldozatul esett. Ismertek olyan különös esetek, amikor éppen a “fejvadászok” váltak ugyanazon szökevényt üldöző más “fejvadászok” célpontjaivá, elsősorban amiatt, hogy az üldözött elfogásával ők juthassanak a “vérdíjhoz”.

Az Egyesült Államokban magánszemélyek, privát szervezetek szökött körözött bűnözők elfogására vállalkozhatnak. Mindazt megtehetik, amit a rendőrök. Erőszakot is alkalmazhatnak! Mit tehet a magyar polgár vagy éppen az általa megbízott magánnyomozó?

Az angolszász jogrendszer merőben más jogelvekre épül, mint az ún. kontinentális jogrendszereket telepítő filozófia! Az Egyesült Királyság kivételével Európa más államai – s közöttük hazánk – az ún. kontinentális jogrendszert építette ki. Ez döntően a római-jogi klasszikus jogelvekből táplálkozik, s azok kereteit nem igen lépi túl.

Ismert, hogy az állami életre felocsúdó társadalmak hajdanán rendkívüli erőfeszítéseket tettek az érdekek “önérvényesítése”, az önhatalmi jogérvényesítés visszaszorítására. E folyamatban az önhatalmat korlátozó társadalmi normák jogi normatívákká vedlettek át, s az egyéni érdekérvényesítés jórészt jogi mederbe terelődött. E kérdésnél elsősorban a római-jogi megoldásokra emlékezhetünk. Gondoljuk csak pl. az i. e. 451–51-ben elkészült XII. táblás törvényben írottakra. E törvény tudniillik nem büntette azt az egyént, aki az éjszakai vagy a fegyverrel védekező tolvajt megölte. Rendkívül érdekes megoldást mutatott a Decretum Divi Marci, Marcus Aurelius egyik rendelete. Úgy rendelkezett, hogy a creditort (a hitelezőt) követelése elvesztésére kell büntetni, ha követelését önhatalmú jogérvényesítés keretében rendezi.

Hasonló megoldást találhatunk a II. Valentinianus, I. Theodosius és Arcadius egy konstitúciójában is (i. sz. 389.). Végül a justiniánusi kodifikáció rendezte e kérdést az önhatalom általános tilalmának deklarálásával (i. sz. 554.). De nem csupán az írott jog, hanem a római jogelmélet is az önhatalom majdnem általános tilalma mellett voksolt.

Tagadhatatlan viszont, hogy az önhatalmú jogérvényesítés állami “helyettesítése” az ókori társadalomban sem lehetett abszolút mérvű. Az önhatalmú jogérvényesítés bizonyos formulái azonban a mai társadalmakban sem mellőzhetők! A modern, korszerű jogrendekben az önhatalom tilos formáját már általánosnak, uralkodónak kell mondanunk. Az ún. “jogos önhatalom” manapság rendkívül korlátozott esetben érvényesíthető.

A kontinentális jogrendszert telepítő-építő államokban a körözött bűnözők elfogására irányuló hatósági teendők ellátása az állami nyomozószervek privilégiuma maradt. E feladatok gyakorlását a privát szféra számára kifejezetten tiltják a jogszabályok. Itt jobbára az önbíráskodás vagy éppen a zsarolás büntetőjogi tilalmazottságára utalhatunk. Büntetőjogunkban még számos további "mankótényállást” is megfogalmazott a jogalkalmazó, amelyeket éppen a jogtalan önhatalmat gyakorlóval szemben alkalmazhatunk. Uralkodó jogi filozófiánktól teljességgel idegen, miszerint a bűnözők elfogására üzleti, gazdasági megfontolásból vállalkozhassanak a laikus elemek. E szereptévesztésnek – jórészt tradíciók hiányában – beláthatatlan következményei lennének. Egyébként a legijesztőbb példákkal éppen a “fejvadász-rendszert” meghonosító Egyesült Államok szolgálhatna!

Hazánkban is legitimmé váltak a privát szféra önvédelmi képződményei. Megjelent a magánnyomozók, a személy- és vagyonőrök népes hada. A tevékenységüket szabályzó törvény nemrég jelent meg. Rokonítható-e a magyar magánnyomozó ama bizonyos “bounthy hunters”-szal?

Ismerjük el, óriási társadalmi igény “kényszerítette” az államot a magánnyomozás szentesítésére. A magánnyomozás intézményének elismerésére irányuló társadalmi törekvések ugyanis egyre élesebbek voltak. Nyilvánvalóvá vált e szolgáltatás megannyi haszna, praktikuma is. Az állam ugyanis felismerte, hogy a polgár nem fosztható meg olyan eszközöktől, lehetőségektől, amelyekkel hatékonyabban tudja érvényesíteni sajátságos érdekeit a legkülönfélébb jogviszonyokban, mindennapjaiban.

Szó sincs azonban magánrendőrségről! A magánnyomozó nem alanya a büntetőeljárásnak, abban nem működhet közre, büntető-eljárási feladatai nem is lehetnek. Kétségtelen azonban, hogy – a sértett vagy éppen az eljárás alá vont gyanúsított, netán a védője magánjogi megbízása folytán – tanújává is válhat a büntetőeljárásoknak. A megbízás teljesítése során ugyanis olyan adatok birtokába juthat a magándetektív, amelyeknek a nyomozás szempontjából jelentőséget kell tulajdonítanunk. A bizonyítandó tényről tudomással bíró ilyen személy azonban nem magánnyomozóként, hanem tanúként vesz részt az ügyben, akár a sértett vagy az eljárás bármely “közönséges” tanúja. Arra azonban nem vállalkozhat a magánnyomozó, hogy a körözött hollétének kifürkészése közben lesújthasson a bűnözőre. Az ilyen erőszakos fellépéssel ugyanis a jogtalan önhatalom útjára tévedne.

Ki tekinthető magánnyomozónak?

A magánnyomozó olyan szolgáltató, aki – egyéni vagy valamely társas vállalkozás keretében – megbízási szerződés alapján adatokat gyűjt, felvilágosítást kér. A magánnyomozó csak azt teheti, amire az őt megbízó polgár, többletjogosultsága nincs. A jog nem részletezi, mit tehet igazán a “magánkutató” inkább korlátokat rögzít! A legfőbb korlát, hogy a magánnyomozó nem lépheti át azokat a jogi tilalmakat, amelyek a megbízó polgár számára éppúgy tiltást jelentenek. A megbízó és a megbízott magánnyomozó között csupán annyi a különbség, hogy ez utóbbi “nagyüzemi” módon, vállalkozásszerűen, speciális jogi felkészültséggel, hatósági engedély birtokában teszi mindazt, amit a polgár is megtehetne, ha akarná, ha éppen lenne hozzá vehemenciája. A magánnyomozót megillető jogok és kötelezettségek köre tehát az őt megbízó polgár jogi helyzetéhez idomul. Az ilyen szolgáltatás nem irányulhat olyan igények kielégítésére, amelyeket a jogszabályok a megbízó számára sem engednek meg, illetve amely jogosítványok gyakorlását a jog a közhatalmi szervezetek számára tartja fenn. Hatósági jogosítványai tehát nincsenek. Ennél fogva pedig a magánnyomozó “fejvadász” tevékenysége legfeljebb csak addig terjedhet, ameddig az elkövető hollétéről, kilétéről tudomást szerez. Az elfogás érdekében ugyanakkor a rendőrség segítségére kényszerül. 

Eléggé “gúzsba-kötöttek” a magánnyomozók. Alig-alig tudom elképzelni, mit tehetnek jogszerűen a gyakorlatban?!

Mindazt, amit Ön is megtehet! Adatot gyűjthet, felvilágosítást kérhet másoktól. Betekinthet hivatalos iratokba, nyilvántartásokba, azokról kivonatot, másolatot készíthet, feltéve persze, hogy a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról, az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvény nem állít korlátot. Kép- és hangfelvételt is készíthet másokról, s azokat akár fel is használhatja, kivéve, amikor az ilyen eljárás személyiségi jogokat védő tilalmakba ütközik. A más részére szóló küldeményt is felbonthatja, ellenőrizheti, feltéve, ha a zárt küldemény tartalmának megismeréséhez az érintett hozzájárult. Tehát széleskörű, felleltározhatatlan cselekvési lehetőség, de egy sor jogállami korlát is! Éppen úgy, mint bármely nyugati jogállamban. Illúzió, ha azt hisszük, hogy a fejlett nyugati államok hatóságai szabadjára engedik a magánnyomozókat. A filmek is arról tanúskodnak, hogy a rendőri szervek óvják saját érdekeiket, s keményen visszaterelik saját pályájára az “eltévedt” magánnyomozót. De a magánnyomozó mindenütt “próbálkozik”. A megbízó személyes érdekei ugyanis igen gyakran konkurálnak a jogállami érdekekkel!

A magánnyomozói tevékenységet ezért kontrollálja mindenütt az állam, s arra törekszik, hogy láthatóvá váljék tevékenységük.

Ezek szerint tehát a magánnyomozó nem “fejvadász”, s nem teheti meg azt, amit Amerikában megtehet a "magánnyomozó”. Ha például bűnözőt fog el, nem számíthat rendőri segítségre?

Az európai jogrendszerek rendkívül szigorúak. A jogos önhatalom eseteit kizárólag a jogos védelmi helyzetre korlátozzák, s a polgár számára a bűnelkövető elfogását csupán a tettenérés (!) esetére teszik lehetővé. A körözött bűnöző felderítése, csapdába ejtése, erőszakkal elfogása stb. nem tartozik ebbe a körbe.

A büntetőjogi irodalom “tettenérés” alatt azt érti, amikor a polgár vizuálisan is észleli a bűntettet. Nem szembesül a bűncselekménnyel, de “belebotlik” a tett színhelyére menekülő tettesbe. Ilyen esetben a polgár a jogsértőt akár erőszakkal is elfoghatja. Hasonló felhatalmazást ad ugyanakkor a polgári jog azokban az esetekben, amikor a jogsértő a polgár birtokát sérti, vagy a birtokától fosztja meg.

Az erőszak alkalmazására tehát csak jogos védelmi helyzetben jogosult a polgár, s ilyen módszert nem alkalmazhat a körözött elkövető felkutatása, elfogása érdekében. Kivéve, ha a kifürkészett vagy éppen a tetthelyről menekülő, s üldözött elkövető szembefordul a polgárral, s erőszakkal lép fel ellene. Kizárólag ebben az esetben, jogtalan támadás elhárítása érdekében léphetünk fel erőszakkal önnön védelmünkben, természetesen a jogtalan támadással arányosan! Ha tudniillik a “pusztakezű” jogtalan támadást pl. a támadó halálát okozó ellentámadással hárítom el, úgy a többletért vélhetően felelnem kell.

A jog érvelése, a szabályozás logikája kétségkívül érthető, nyomon követhető. Miért ne kutathatná fel, foghatná el a polgár, a magánnyomozó a körözött bűnözőt akkor, ha a rendőrségi eljárások hatásfoka igen csekély?

Úgy gondolom, inkábba rendőri felderítés hatásfokának javításán fáradozzunk, mintsem ilyen jogot adjunk a polgároknak, szerveződéseiknek. Higgye el - utalva itt ismét az USA-beli fájdalmas tapasztalatokra - a magyar társadalom sínylené meg leginkább a korlátokat alig-alig tűrő, kifejezetten üzleti alapon működő “fejvadász-rendszert”. Meggyőződésem, hogy e rendszer előbb-utóbb kriminalizálódna Egyébként az ilyen gyakorlat a szervezett alvilág körében jelenleg is honos. Nem feledhetjük el, hogy az adósságbehajtás vagy éppen a kriminális érdekeket érvényesítő "embervadászat” gyakorlata - amellyel összefüggésben a legutóbbi évek bűnügyi krónikája igen gyászos tapasztalatokat szerzett - a szervezett bűnözés egyik legrentábilisabb üzletágává nőtte ki magát. Az ilyen tevékenységre fejét adó bűnöző számára teljességgel közömbös, hogy megbízatása jogos, jogosnak vélt vagy éppen bűnös célokat szolgál. Isten ments’ attól, hogy a “fejvadászat” jogintézményét megteremtsük. Ilyen szakmai igény fel sem merült eddig. Társadalmi igény éppúgy nem fogalmazódott meg. Az ilyen tevékenység óhatatlanul vállalkozó bűnözőket szabadítana a társadalomra. Ne felejtsük el, hogy Fenyő Jánossal, valamint az utóbbi évek merényleteinek áldozataival is ilyen, rossz értelemben vett “embervadászok” végeztek.

DR. BORAI ÁKOS

Magyar Rendészet 1-2. száma