Jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás, amely egy Fejér megyei, hétvégi háznál is megerősítést nyert január 3-án délelőtt. A nehezen megközelíthető ingatlanban életvitelszerűen lakó 78 éves férfi kétségbeesett, amikor mozgásképtelenné vált, és ingatlanjának minden ablaka, ajtaja zárva volt.

– Jártam már a környéken, de nem tudtam, ez a ház pontosan hol van. Csak helyrajzi számot kaptam hozzá, és azt a GPS nem ismerte fel – kezdte Spindler János Milán őrmester, a szomszédos Pátka körzeti megbízottja. – Hívtam a lovasberényi polgárőrt, aki tudta, kiről van szó, és közelebb is volt. Amíg beértünk, a tevékenység­irányítási központ diszpécsere elmondta, hogy az idős férfit telefonon sem érte el a szomszédja, aki ismerősként figyel rá. A teraszablakon benézve látta meg a padlón fekve. Kiabált neki, és így derült ki, hogy eszméleténél van, de nem tud lábra állni. Ekkor hívta a 112-t.

A helyszínen az őrmester először a bejárati ajtóról kérdezte a bejelentőt.

– Beláttam, hogy az oldalak felé reteszelt vasajtót berúgni nem tudom. Az ablakokhoz nem akartam nyúlni a betörés eshetőségét elkerülendő, mert bizonyosnak tűnt, hogy a férfira kórházi tartózkodás vár. A teraszablakból ráláttam, és azt is hallottam, ahogy segítségért kiáltozott. Bekiabáltam: „Jó napot! Itt a rendőrség! Nyugodjon meg! Érkezik a segítség! Mindjárt itt vannak a mentősök!” A katasztrófavédelem is útban volt, és sejtettem, hogy ők kiszedik a vasajtót, de úgy gondoltam, ezt is el lehetne kerülni. Kérdeztem a polgárőrt, van-e feszítővas a kocsijában, és már ment is érte. Feladta nekem, és a tokrésznél ráfeszítettem a régi faablak zsanéros oldalára. Recsegett, ropogott, ahogy megtekertem, de hála istennek kiugrott a nyelv. Meglepődtem, hogy az üvege nem tört be, mert feltett szándékom volt a lehető legkisebb károkozás. Ekkor már egyedül voltam a bejelentővel, mert a polgárőr kiment a mentők elé. A kabátomat levettem, majd lábbal előre bepréseltem magam a keskeny, hosszúkás nyíláson. A keret alja másfél méterre volt a padlótól, de szerencsére matrac volt alatta.

Az őrmester rögtön a férfihoz sietett.

– Már akkor nyugodtabb lett, amikor az ablakban meglátott. Összenéztünk – idézte fel. – Tudott beszélni, de komoly egészségügyi problémája volt. Elmondta, hogy az éjszaka folyamán összeesett, és azóta nem tud felállni, mert a lábát nem érzi. Folyamatosan tartotta a fejét a kezével, ezért tettem alá egy párnát, majd kinyitottam a bejárati ajtót, belülről benne volt a kulcs. Nemsokára odaértek a mentősök. Másnap a lovasberényi hivatalból értesítettek, hogy a férfi stroke-ot kapott, és le is bénulhatott volna, de ettől sikerült megóvni.

Spindler János Milánnak nem ez volt az első leleményes életmentése.

– Egy éve még székesfehérvári járőr voltam, és egy nőhöz küldtek, aki öngyilkos akart lenni, de megijedt, amikor meglátta, hogy spriccel a vére. Már el is fehéredett, ezért kirántottam egy kábelt a tévéből, és azzal szorítottam el a karját, amíg a mentősök átvették.

SZ. Z. J.
FOTÓ: FRANCZ ILONA, RENDŐRSÉG