Sajátosan fordult a sorsa, amikor a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Karán pedagógusnak tanult.

– Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, akinek mindkét szülője rendvédelmi vezető volt. Néhai apósom, Baróczi András ny. alezredes a Nemzetbiztonsági Hivatalnál dolgozott, az anyósom, özv. Baróczi Andrásné ny. ezredes pedig a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság hivatalvezetőjeként szolgált. Az ő hatásukra kezdtem vonzódni az egyenruhás hivatáshoz, és 2012-ben jelentkeztem a Miskolci Rendőr Szakközépiskolába – foglalta össze Murányi János, aki próbaidős őrmesterként a Budapesti Rendőr-főkapitányság közlekedésrendészeti főosztályán volt gyakorlaton. – A motoros osztályra kerültem, ahol szolgálat közben a baleseti helyszínelők munkájába is beleláttam. Tetszett, hogy ehhez a feladatkörhöz nemcsak magas fokú koncentráció kell, hanem szellemi kihívás is. Észrevették a lelkesedésem, és talán ennek köszönhetem, hogy sokat foglalkoztak velem. Rengeteget tanultam tőlük, és manapság is gondolok rájuk, amikor egy baleseti helyszínen a nyomok közötti összefüggéseket kutatom, és mindent úgy csinálok, ahogy azt tőlük tanultam.

Visszavágyott Miskolcra.

– Apa lettem, és sajnáltam az ingázással elvesztegetett időt, ezért az áthelyezésemet kértem. A Miskolci Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztályára kerültem, ahol csak egy évet kellett várnom, hogy a baleseti helyszínelőknél üresedés legyen. Ott is kiváló kollegák vettek a szárnyaik alá, helyszínelőversenyek győzteseitől tanultam, és fél év múlva már önállóan is dolgoztam – magyarázta, és azt a helyszínelést is felidézte, amit sosem fog elfelejteni. – A 37-es főúton haladtunk Hernádlak közelében, amikor küldést kaptunk. Hernádnémeti belterületén egy személyautó lesodródott a műútról, és a jobb oldalával betonoszlopnak ütközött. Két percen belül ott voltunk a kollegámmal, és hamar beláttuk, hogy a jobb hátsó ülésről a súlyosan sérült lányt nem mozdíthatjuk, ezzel meg kell várnunk a mentősöket. Még életben volt, amikor kiemelték, és próbálták stabilizálni, de percekkel később meghalt. Olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy esélye sem volt. Most is látom az arcát, amit már álmomban is láttam, és a nyögdécselését is újra hallottam. 14 éves volt. A kocsit az apja vezette, akit aznap engedtek ki a börtönből. Ezt ünnepelték, és miután elfogyott az alkohol, a férfi autóval indult a kocsmába, hogy vigyen utánpótlást, a gyerekei pedig vele tartottak. Túl gyorsan vett be egy kanyart, és kisodródott. Csak a lánya halt meg, a mellette ülő fiúcska túlélte, és a férfinak sem lett komolyabb baja. Ez volt az első halálos baleseti helyszínem, és megfogott. Ilyen drámai tapasztalásban azóta sem volt részem. Sokat látott kollegák adtak tanácsokat, miként lehet feldolgozni és úgymond megszokni a tragédiákat, és ebbe bele is jöttem, de minden halott arcára emlékszem. Néha őket is látom álmaimban, de ezzel nincs problémám. Mondhatni, ebbe is belejöttem. Rendőrként én így élek együtt a halállal.

SZ. Z. J.

FOTÓ: RENDŐRSÉG