A tévé előtt ülve állt irányba a sorsa.

– Fiatalként a bűnügyi hírek hatására éreztem indíttatást arra, hogy tennék ezek ellen valamit. Szabályosan zavart, hogy vannak emberek, akik másoknak rosszat akarnak, és szurkoltam a rendőröknek, hogy kapják el az összes bűnözőt. Az is megfogalmazódott bennem, hogy szívesen lennék egy közülük, és jó érzéssel tölt el, hogy ez azóta is megvan bennem – mesélte Hibácska Béla, aki a székesfehérvári Árpád Szakképző Iskolában érettségizett, majd a Csopaki Rendészeti Szakközépiskolában vált rendőrré. – A Gárdonyi Rendőrkapitányságra szereltem fel, és a Martonvásári Rendőrőrs járőreként kezdtem a pályát. Ott lettem járőrvezető, 11 évvel ezelőtt pedig kineveztek körzeti megbízottá.

Azóta ügyel Pázmánd és Vereb közbiztonságára.

– Nyugalmas települések, a vagyon elleni bűncselekmények sem nagyon jellemzők. Kivételt jelentett az a tíz évvel ezelőtti rablássorozat, amelyet célzottan idősek sérelmére követtek el, és a felderítésében magam is részt vettem, támogatva a vármegyei kollegák nyomozását. Ha jól emlékszem, Dunaújvárosban fogták el az elkövetőket – idézte fel. – Bűnügy vonatkozásában azóta csak néhány családon belüli erőszak miatt kellett intézkednem a körzetemben, illetve a lakásán fogtam el egy kiemelten közösségellenes magatartást tanúsító férfit, aki jelenleg is szabadságvesztését tölti. Néha érkeznek bejelentések besurranó tolvajokról, ilyenkor a közösségi összefogást is megtapasztalom. Legutóbb a pázmándi szőlőhegyen volt ilyen ügyem, amelynek a felderítése során nemcsak a szomszédoktól, hanem az aktív polgárőrségtől is kaptam hasznos információt.

Megtalálta a lelki egyensúlyt.

– A Gárdonyi Rendőrkapitányság teljes illetékességi területén teljesítek szolgálatot, és ilyenkor természetesen Pázmándon és Vereben is gyakran járőrözök. Nemrég például arra lettünk figyelmesek a járőrtársammal, hogy két gépjármű parkol Pázmánd külterületén, egy szántóföldnél. Pázmándi és verebi fiatalok ültek bennük, és az átvizsgálás során kábítószer-maradványt találtunk a ruháikban. Úgy tapasztalom, a lakosok elfogadták, hogy bűnügyekben következetes vagyok, és nem bizalmaskodom, a közösségi dolgokban viszont igyekszem velük éreztetni, hogy őket szolgálom. Ebből a szempontból előnyös volt, hogy miután kineveztek, részt vettem a Házhoz megyünk programban: elektromos riasztóberendezéseket vittünk a helyi nyugdíjasoknak. Utána az idősek klubjában is tartottam bűnmegelőzési előadást. A két település intézményeivel a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot, de a családsegítő szervezetek értekezleteire is eljárok.

Már kétszer volt életveszélyben.

– Csaknem 15 éve történt, hogy Martonvásáron egy közúti ellenőrzés során egy Suzuki Swift nem állt meg a jelzésemre, és olyan nagy sebességgel sodort el, hogy több mint tíz métert repültem. Konkrétan is csillagokat láttam, mert éjszaka volt, és hanyatt fekve a földön nem mertem a testemre nézni, mert úgy gondoltam, nagyon súlyos sérüléseim vannak. Végül csak rászántam magam, és fel is álltam, bár a kollegám próbált erről lebeszélni. Ő később azt is elmondta, akkorát repültem, hogy azt hitte, nem éltem túl. Nagyon húzott a föld, amikor nagy nehezen felálltam, és a mentőbe is alig tudtam beszállni. Eltört a jobb bokám, csavarozni is kellett. Az orvosok is azt mondták, nagy szerencsém volt, hogy ennyivel megúsztam.

Azt is felidézte, amikor fegyverrel támadtak rá.

– Az is akkortájt történt, egy pszichiátriai kezelés alatt álló baracskai lakos annyira összeveszett a szomszédjával, hogy robbantással fenyegette, de csak addig babrált valamit a gázórájánál, amíg meg nem hallotta a szirénát. Lövedékálló mellényben hatoltunk be a lakóházba, mert nem volt hajlandó kijönni; persze csak azután, hogy megjött az erősítés Gárdonyból, és mentő is érkezett a helyszínre, amire később szükség is volt. Ahogy beléptünk a szobába, a férfi késsel a kezében ugrott fel az ágyról, és egy gázsprével rögtön fújni kezdett, ahogy felénk közelített, közben a késsel a levegőben vagdalkozott. Hátráltunk, és a szűk folyosón az egyik kollegám elesett. Rögtön a lövedékálló mellénye alá nyúltam, és amíg a hanyatt fekvő bajtársamat húztam kifelé, a parancsnokunk lábon lőtte az elkövetőt, el is találta.

Szinte hihetetlen, de a bal bokáját is szolgálatteljesítés közben törte el.

– Pár évvel ezelőtt, egy nyári napon járőrözés közben megálltunk a Velence Korzónál, és odajött hozzánk egy férfi, szemlátomást véres kézfejjel. Azt mondta, elesett a barátnője, és hogy ellátásra volna szüksége. Ezt mondta a nő is, aki a közelben ült egy padon, és látszott rajta, hogy a fejét péppé verték. Miután ezt a mentősök is rögtön látták, a férfi egyre erőszakosabban viselkedett, ellenállt az intézkedésnek. A szolgálati autó és a rohamkocsi között szűk volt a hely, ott nem tudtam földre vinni a teljesen agresszívvá vált férfit. Testdobást kellett végrehajtanom, aminek során annyira letapadt a bal lábam, hogy a hirtelen mozdulat közben kifordult a bokám, legalábbis azt hittem, hogy csak kifordult. Szóltam a társamnak, hogy fejezze be a már földön fekvő ember bilincselését, mert éreztem, hogy elmozdulhatott a csont. Utána rendellenesen kezdett rángatózni a bal lábam, és ebből már tudtam, hogy nagy a baj. Akkor is a bokám tört el, a bántalmazott nő pedig életmentő műtétre szorult, mert a veréstől agyi ödémája keletkezett.

Az egyébként nyugalmas Fejér vármegyei települések körzeti megbízottja nemrég egy összecsapás aktív résztvevője volt.

– Már többször vezényeltek határvédelmi szolgálatra, és egyszer egy megközelítőleg húsz határsértőből álló csoport támadását kellett visszavernünk hármunknak. Mindennel dobáltak, amivel értek: kővel, fával, de még homokot és földet is szórtak felénk. Az egyik kollegám megbotlott egy levágott kerítésdarabban, és ahogy elesett, minden erejüket rá összpontosították. Odaszaladtunk hozzá, és én a pajzsommal védtem, amíg harmadik társunk az elsődleges egészségügyi ellátását végezte. Ínszalagszakadást szenvedett, emiatt műteni is kellett. Sajnos az ilyesmi előfordul, ami a bokatöréseimről is elmondható, de az is tény, hogy az a húsz illegális migráns ott és akkor nem jutott be Magyarország területére.

SZ. Z. J.

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA