Kíváncsiak voltunk, mi történt vele azóta, hogyan hasznosult a díjjal járó ismertség. A testépítőként is sikeres Kovács Richárd akkor még két egyetemet végzett párhuzamosan, ma már az egyiket befejezte: a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának romológia szakán államvizsgázott, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán a következő hetekben, hónapokban fogja megtenni ugyanezt. Tavaly szeptemberben elbúcsúzott Dombóvártól, ma már a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karán dolgozik, oktatóként, referensként, de a sportélet szervezése is részben hozzá tartozik. Főként az erőállóképességi versenyekre készíti fel a fiatalokat. Ami az ő esetében nem meglepő, hiszen nemcsak rendőr lett az évek során, hanem testépítő is, saját kategóriájában 2006-ban és az azt követő két évben megnyerte a Mr. Zsaru elnevezésű versenyt , majd 2011-ben elindult a New York-i World Police and Fire Games testépítő megmérettetésen, ahol ezüstérmet szerzett.

Kérdezzük, az Aranypánt-díj átvétele óta hány újságíró kereste, hány előadást kellett tartania, azt mondja számos cikk született arról, hogy miképpen lehet valóra váltani a legmerészebb álmokat is, és járt vagy ötven intézményben előadást tartani. Két vármegyében is megkérték, hogy látogassa végig valamennyi, a megyében található lakásotthont, beszélgessen az ott élő gyerekekkel.  És, hogy mivel tudja biztatni a szegénységben élőket? Úgy véli, még mindig az a legnagyszerűbb mondat, ami kisfia szobájának a falán olvasható: „Az akadályok a barátaid. Hasznos dolgok, mert ha megtanulod őket átugrani, legyőzhetetlen leszel.”  Kapott persze számos köszönetet, visszajelzést, a legkisebbektől még rajzokat is. Faggatjuk aztán arról is, mennyire volt könnyű a nyüzsgő nagyvárosba, Budapestre költöznie, és egy egyetem falai között folytatni a munkát. Nem volt-e ijesztő ez az életmódváltás?

– Éltem vályogházban, szegénységben, nekem kisgyerekkoromban még az is szinte elérhetetlen vágyálomnak tűnt, hogy egyszer a rendőrségnél dolgozhatok – említi. – Ahogy azt egy korábbi beszélgetésben is elmondtam: gyerekként nekem nagyon tetszett a rendőrök egyenruhája, az, hogy tányérsapkájuk, gumibotjuk, fegyverük van, és rendőrautóval közlekedtek. Különlegesnek és vonzónak találtam a munkájukat, de arról akkoriban még tényleg csak álmodozni lehetett. Aztán az álom megvalósult. Ahogy később az az álmom is, hogy testépítő legyek, és versenyeket nyerjek. Végül az is, hogy diplomám legyen, lett több is.

Faggatjuk aztán arról is, hogy mit tanítana legszívesebben az egyetemen, azt mondja, a rendészetszociológia tárgyköre lenne számára a legotthonosabb. Mivel nemcsak diplomákat szerzett, hanem másfél évtizednyi tapasztalatot is a közterületen, így volna mit átadni a következő generációnak a kommunikációról, etikáról, emberi jogokról, a multikulturális világban való rendészeti részvételről. És változatlanul tart előadásokat bűnmegelőzési programok keretében, népszerűsíti a rendőri munkát, részt vesz a Roma Police Café programban, azt mondja, számára most az a legfontosabb, hogy adjon, adjon és adjon. Biztatást, jó példát, okos iránymutatást. Mindenkinek, aki mer álmodni.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA, KOVÁCS RICHÁRD gyűjteménye