Ha gyermekkorában megkérdezték tőle, mi szeretne lenni, azonnal rávágta: oroszlánszelídítő! „És mi lesz, ha megesz az oroszlán?” – kérdezte tőle egyszer az anyukája. Ekkor határozta el, hogy inkább rendőr lesz. Álmát később sem adta fel, holott a nyolcvanas években nőként az állományhoz bekerülni majdnem olyan ritka volt, mint oroszlánszelídítőnek állni.

– Abban az időben nagyon kevés női rendőr volt – emlékszik vissza Katalin. – Én azonban eltökélt voltam, és édesanyámmal bementünk a Szekszárdi Rendőrkapitányságra. Anyukám közölte, hogy a lánya jelentkezni szeretne. Szinte kinevettek. Azt hitték, viccelünk, pedig nagyon is komolyan gondoltam. Olyannyira, hogy utána Budapestre utaztunk, és elmentünk a Budapesti Rendőr-főkapitányság akkor még a Deák Ferenc téren lévő központjába. Egy toborzótiszt fogadott minket, de ott sem jártunk szerencsével. Azt mondta, most nőket nem vesznek fel, én pedig egyébként is nagyon vékony vagyok, előbb erősödjek meg. Erre azt feleltem: belőlem egyszer akkor is rendőr lesz, és ha kidobnak az ajtón, majd bemászom az ablakon.

Mivel sorozatosan akadályokba ütközött, így érettségi után óvónőként helyezkedett el. Pár hónappal később hívták telefonon. A toborzótiszt volt, és csak annyit kérdezett: „Még mindig be akar mászni azon az ablakon?”

– Be akartam. Éppen akkor tíz nőt vettek fel a rendőrséghez. Így kerültem 1986-ban a VII. Kerületi Rendőrkapitányságra. Nagyon örültem, annak ellenére, hogy az elején voltak nehézségek. Egy kis faluból kerültem Budapestre, így a közlekedés is szokatlan volt. Még alig voltam pár hete rendőr, amikor egy elhagyatott kislányt láttam meg az utcán. Egyedül járkált piszkos ruhában. Látszott rajta, hogy nem tartozik senkihez. Odamentem hozzá, megszólítottam, de nem beszélt magyarul. Bevittük a kapitányságra, és hívtunk egy román tolmácsot hozzá. Ekkor derült ki, hogy még csak 9 éves, egy román faluból származik, és a házuk udvaráról lopták el, majd Budapestre hozták koldulni. Nagyon jó érzés volt, hogy a segítségünkkel hazakerülhetett az otthonába. 1988-ban lettem körzeti megbízott, és azóta is ebben a beosztásban dolgozom. 2004-ben a Sola Scriptura Teológiai Főiskolán szereztem diplomát. Nem volt könnyű, de rengeteget tanultam belőle, és sokat hozzáadott a munkámhoz is. Változtatott rajtam, sokkal empatikusabb lettem. Körzeti megbízottként az is a feladataink közé tartozik, hogy idősebb emberekhez is kimenjünk, és jobban megértem őket.

A főtörzszászlós munkája mellett gyönyörű alkotásokat készít. Hobbija a kézimunkázás. Több kiállításon is részt vett már kézzel festett ládáival, hímzéseivel. Már kisgyerekként is figyelte, ahogy nagymamája és édesanyja hímez, húga tojásokat fest. Ő is gyakran odaült hozzájuk kézimunkázni.

– Ez családi hagyomány nálunk, ebben nőttem fel – meséli. – Jól ismerem a kalocsai, ókalocsai mintákat. Szerettem volna továbbadni és megismertetni az emberekkel a régi hagyományokat, motívumokat. Mikor felkerültem a fővárosba, és megszülettek a gyerekeim, kicsit a háttérbe szorult a kézimunkázás. Évekkel később kezdtem újra, amikor már megnőttek. Elkezdtem gyöngy ékszereket készíteni, és megtanultam anyukámtól és a húgomtól riselni, ez egy régi hímzésforma. Piacon árultam a kézműves munkáimat, és a kollégák is rendeltek az alkotásokból. Meseszékeket is készítek, amiket a gyerekek nagyon szeretnek. Édesanyámtól megtanultam a kalocsai és a tulipános minták elkészítését. Amikor komolyabban kezdtem foglalkozni vele, antikváriumokban is utánanéztem annak, melyik motívumot mivel festhetem együtt. Egyszer bementem az egyik ilyen üzletbe, és az eladótól olyan könyvet kértem, amiben különböző mintákról találok leírást és magyarázatokat. Éppen egy idősebb úr volt bent, meghallotta a beszélgetést, és megszólított. Elmondta, hogy édesanyja most halt meg, és nagyon sok mintája van: úri hímzés és régi újságok, mert az édesanyja ezzel foglalkozott. Azt mondta, szívesen odaadja ajándékba, hátha jó hasznát veszem. Nagyon örültem neki. A mai napig onnan veszem a mintákat. A férfit később meghívtam egy kiállításomra, hogy lássa, az édesanyja révén készítettem a darabokat. A legbüszkébb arra vagyok, hogy meghívtak a Világfalu kiállításra. Népművészeti ruhában érkeztem, és a húgommal együtt állítottunk ki. Tíz éve lett egy új hobbim, a westerntánc. Január óta a Dokk19 Táncstúdió lelkes tanárai közé léptem, különböző csoportokban közel háromszázan ropjuk a countryt.

Rádi Mónika

Fotó: Béres Attila