Barbi mosolyog, és már az első mondataiból érezhető, hogy életvidám, nyitott fiatal nő. Pár perc múlva megérkezik Bogi is, és hirtelen úgy érzem, mintha Barbi tükörképét látnám belépni az ajtón. Hamar kiderül: nem csak külsőre egyformák. Már gyerekként is elválaszthatatlanok voltak, akárcsak most, egyenruhásként.

– Nem is tudom, mikor döntöttük el, hogy rendőrök leszünk – kezdi Barbi, miközben összenéz a testvérével. – Egyik nyáron a pályaválasztásról beszélgettünk, és egyebek mellett akkor merült fel bennünk ez a lehetőség. Mindketten úgy gondoltuk, hogy nekünk való: közrend, járőrkocsi, intézkedés… Tetszett az elképzelés, hogy segíthetünk másokon.

– A családban senki sem gondolta volna, hogy végül ezt a hivatást választjuk – teszi hozzá Bogi. – Mi ugyanis a csajos dolgokat szerettük. Barbie babáztunk, sminkelgettünk, és még zongoraórákra is jártunk. Mindenki biztos volt abban, hogy teljesen más pálya mellett döntünk. Már rendőrök voltunk, amikor valaki megkérdezte, hogyan fér össze a zongora és a fegyver…

Gyerekként Ukrajnában nőttek fel, de a szakközépiskolát már Magyarországon, Csengerben kezdték. Később a Miskolci Rendvédelmi Technikumban folytatták tanulmányaikat. Ott találkoztak az első kihívással, egyformaságuk miatt külön szakaszba osztották őket.

– Kicsit meg is ijedtünk – vallja be Barbi –, hiszen amióta megszülettünk, együtt voltunk. Fura érzés volt, hogy szét kellett válnunk, de aztán megszoktuk. A tanulásban így is segítettük egymást.

A gyakorlatot Mátészalkán kezdték. Aztán jött az újabb fordulat: ugyanarra a kapitányságra jelentkeztek, és fel is vették őket. Februárban álltak szolgálatba frissen végzett rendőrként. Bár mindketten a Dunakeszi Rendőrkapitánysághoz tartoznak, külön váltásban dolgoznak, és nem járőrözhetnek együtt, sőt, Barbara Fóton, Boglárka pedig Gödön teljesít szolgálatot.

– Pest megyében korábban soha nem jártunk – meséli Bogi. – Eleinte persze izgultunk. Új város, új emberek, ráadásul messze az otthontól. Tartottunk tőle, hogyan fogadnak minket a kapitányságon. De kiváló közösségbe kerültünk, segítőkész kollégák közé, és már a várost is megszoktuk, megszerettük.

– Jó környezetbe csöppentünk – fűzi hozzá Barbi. – És bár külön járőrözünk, a munkakapcsolat mégis megmaradt. Mosolygok is, amikor hallom Bogi hangját a szolgálati rádióban.

A legviccesebb történetek viszont nem az utcán estek meg, hanem az öltözőben.

– Előfordult, hogy véletlenül Barbi egyenruháját vettem fel – nevet Bogi. – Mentem reggel az eligazításra, és kérdezték, mit keresek ott, Bogi délelőttös. Mire válaszoltam, hogy de hát én vagyok Bogi! Mire rámutattak a névtáblámra: „Itt az áll, hogy Barbara!”

– Már kezdenek felismerni minket, bár néha összekevernek, de ilyenkor hallgatunk egymás nevére is – mondják mosolyogva.

Gyakran kapnak bókokat és dicséreteket, de ezek nem hatják meg őket, ha közben valaki szabályt sért.

És hogy milyen ikernek lenni egyenruhában?

– Megérezzük, ha valami nincs rendben a másikkal – magyarázzák –, pontosan úgy, mint a civil életben.

A közös munkanapok után otthon is sokszor megbeszélik a tapasztalatokat, segítik egymást, és együtt fejlődnek tovább, ahogy gyerekként is tették.

– Vannak nehéz időszakok, de mindig próbáljuk a dolgokban meglátni a jót, és ez segít átlendülni a nehézségeken – mondja Barbara. – Szeretnénk továbbtanulni. Nyitottak vagyunk mindenre, ami segíthet jobb rendőrré válni.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA