Varga Zoltán alezredes, a KR Ügyeleti és Védelmi Szolgálat ügyeletvezetője 24 évvel ezelőtt szerelt fel. Azt mondja, édesapja és anyai nagyapja is rendőrként szolgált. Az ő példájuk nagyon erős hatást gyakorolt rá már kisgyerekként is.

– Apukám nem sokat beszélt a munkájáról. De éreztem, hogy nagyon fontos, amit ő csinál. Egy emlék élesen megmaradt bennem. Egyszer volt egy bejátszás a Híradóban. Csak annyit mutatott a kamera, hogy egy rendőr megbilincselt valakit. Amikor apukám hazajött, mondta, hogy ő volt az. Teljesen odáig voltam, hogy apukám „keze” benne volt a tévében – mondja mosolyogva. Majd gyorsan hozzáteszi: az is meghatározó volt a számára, hogy őt szabálykövető, fegyelmezett embernek nevelték. Talán ezzel is összefügghet, hogy az első években viszonylag gyorsan megtanulta, miként kell viselkednie a meccsek biztosításakor vagy a tömegrendezvényeken. 2002-ben ott volt, amikor júliusban tüntetők váratlanul autókkal torlaszolták el az Erzsébet hidat. Majd akkor is, amikor később a járdára kellett leszorítaniuk a jogszerűtlenül tiltakozókat.

– Ez volt az első alkalom, hogy direktben kerültem kontaktusba a tüntető tömeggel – magyarázza. – Szigetszentmiklóson kezdtem aznap a szolgálatot, onnan rendeltek fel minket. Amikor a hídhoz értünk, mindenféle védőfelszerelés nélkül, egymásba karolva kellett feltartóztatnunk a tömeget. Amikor ott álltam az oldalamon lévő kollégáimmal, és fél centiről kiabáltak a velem szemben lévő emberek az arcomba, megértettem, hogy ez az a helyzet, amelyben mindenáron nyugodtnak kell maradni. Egyébként az ügyeleti munkában is alapkövetelmény, hogy az ember bármilyen helyzetben higgadt maradjon. Emellett viszonylag rövid időn belül gyorsan tudjon döntést hozni, méghozzá olyat, ami később felvállalható.

Varga Zoltán tíz éve dolgozott a KR bevetési állományánál, amikor lehetőséget kapott arra, hogy az ügyeleten folytassa a munkáját. Bár ekkor már diplomás zsaru volt, tiszthelyettesként kezdte, majd a próbaidőszakot követően tisztként szolgált tovább. Mint mondja, egy kiváló mentor, Vastagh László alezredes mellé került. Tőle tanulta meg az ügyeleti munka alapjait. Máig előtte van, amikor még kezdő ügyeletesként a 2010-es tiszai árvíz idején riadóztatnia kellett a KR teljes állományát.

– Tudtuk, hogy komoly árvízvédelmi helyzet van, ennek ellenére váratlanul ért minket, hogy ebből teljes, éles riadó lesz. Ez a KR életében is nagyon ritka. Iszonyúan kellett figyelni, hogy minden parancs időben menjen ki, emellett pedig a létszámhelyzetet is pontosan kellett követnünk. Mivel még fiatal voltam, kezdő ezen a területen, ekkor szembesültem azzal, hogy egy ilyen összetett eseményt hogyan kell végigvinnünk. Itt is ugyanúgy, mint amikor a tüntető tömeggel áll szemben az ember, nincs idő a feladat nagyságán gondolkodni. Egyszerűen a szakma szabályai szerint, lépésről lépésre kell tennünk a dolgunkat – teszi hozzá. A szavaiból az is kiderül, hogy munkája nagyban eltér a tevékenységirányítási központ (TIK) ügyeleteseinek munkájától. Míg a TIK-nél dolgozó kollégái klasszikus ügyeletesi munkát végeznek, amelynek alapja a segélyhívások kezelése, ő a munkatársaival elsősorban speciális bevetésirányítási feladatokat lát el. Úgy közelíti meg a hivatását, mivel nagyon-nagyon sok speciális szervezeti egységük van, hogy valamennyire kicsit mindegyikhez érteniük kell a kollégáival. Kicsit tűzszerésznek vagy akár helikoptervezetőnek, kutyás rendőrnek is kell lenniük. Tehát alapszinten tudniuk kell azokat az ismereteket, amelyek mentén irányíthatják a KR legkülönbözőbb területein szolgáló zsarukat.

– Nyilván egy tűzszerész szakmai feladataiba nem tudnék beleszólni, vagy az NNI-nél dolgozó nyomozó munkájába. De azt elengedhetetlen tudnom, hogy kit hívjak egy, a munkájukhoz kötődő, fontos információ megszerzése miatt. Főleg akkor, amikor elkezdtünk egy intézkedést, és az embereket a megfelelő irányba kell elindítanunk – magyarázza. – Nelson Mandela mondta: „Soha nem veszítek. Nyerek vagy tanulok…” Én is ezt vallom. Minden eseményből, a hibáimból is tanulok. A vesztes helyzetet úgy fogom fel, hogy egy tanítás, amely által később tudni fogom egy más, hasonló szituációban a megoldást.

Ekkor említi meg azt a hét évvel ezelőtt a X. kerületben történt késelést, amelynek sértettje egy szolgálaton kívüli rendőr volt. A támadója minden előzmény nélkül lépett hozzá a villamosmegállóban, majd nyakon szúrta. A kollégát életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba. Ebben az esetben Varga Zoltánnak párhuzamosan kellett irányítania a tettest kereső kollégáit, közben pedig nyomon követnie, hogy milyen állapotban van a sértett. Nem sikerült órákon belül elfogniuk az elkövetőt, ennek ellenére sokat jelentett az alezredesnek, hogy az utcán dolgozó kollégáival félszavakból is értették egymást. Azt mondja, ugyanígy vannak a mindennapokban a KR Ügyeleti és Védelmi Szolgálatnál dolgozó közvetlen munkatársaival is. Nekik ugyanannyira szólt az a jutalom, amelyet Kuczik János Zoltán vezérőrnagy, rendészeti országos rendőrfőkapitány-helyettestől vehetett át, mint neki, mert a hivatása úgymond csapatsport, nem lehet egyedül jól csinálni. Sokat köszönhet a kollégái mellett a hátországának is, a feleségének, a gyerekeinek. Ők biztosítják a teljes harmóniát az életében. Ez az, amiből a legélesebb helyzetekben is töltekezni tud. Hozzáteszi, hogy hiába kapta ő az év ügyeletese címet, ettől függetlenül semmi nem változik az életében.

– Ugyanúgy teszem a dolgom, ahogy eddig is. A mai napig van olyan esemény, amivel még azelőtt nem találkoztam – mondja elgondolkodva. – Pont ezért nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy magabiztosan azt mondjam: én aztán mindenre fel vagyok készülve, megtanultam mindent, amit ez a szakma követel. Ez nem igaz! Sőt, ennek a hivatásnak épp az a szépsége, hogy mindig jöhet egy olyan helyzet, amivel korábban soha nem találkoztam. Engem többek között ez tart ezen a pályán.

P. GÁL JUDIT

FOTÓ: MAROSFALVI PÉTER