November 14-én 20 órakor középkorú férfi tárcsázta a segélyhívót, és a diszpécser gyorsan a Pest megyei TIK ügyeleteséhez kapcsolta.

– Nagyon zaklatott volt, a sírástól beszélni is alig tudott, és komolyan gondolta, hogy véget vet az életének – idézte fel Skrinyár Józsefné törzszászlós, akinek már volt dolga öngyilkosságra készülő emberrel. – Eddig talán az a férfi jelentette számomra a legnagyobb kihívást, aki határozottan eldöntötte, hogy saját magával együtt robbantja fel a házát, de sikerült róla lebeszélnem. Szerencsére a Pátyi pihenőhelynél öngyilkosságra készülő férfi közlékeny volt, ennek számlájára írtam, hogy egyáltalán felhívta a 112-t, és azt is hamar felismertem, hogy a krízishelyzettől beszűkült a tudata. Percekig az volt a benyomásom, hogy csak ki akarja adni magából, mennyire elbánt vele az élet, és aztán beugrik egy kamion alá. Gyorsan kellett stratégiát választanom, és úgy döntöttem, első körben csak nyugtatni próbálom, majd „megfogom a kezét” a hangommal, és lekísérem az önpusztítás útjáról. Nem ment könnyen, bár azt mintha elfogadta volna, hogy nem lehet olyan nagy a baj, amiért a legdrágább kincsét érdemes lenne eldobnia. De a közúti veszélyeztetés lehetséges következményeinek felsorolásával is igyekeztem a lelkére beszélni.

Apropó, közúti veszélyeztetés!

– Valójában annyi történt, hogy az ismerősével Budapestre tartott az M1-es autópályán, és a kocsijuk lerobbant a pihenőhely után, de mivel gyalog indultak meg visszafelé a sztráda leállósávjában, erről az arra közlekedő sofőrök bejelentést tettek, és hamarosan rendőrök igazoltatták őket. Az ismerősét körözték, ezért azt a férfit a kollegák elfogták; így magára maradt, ami azt is jelentette, hogy a munkalehetőség, amiben annyira reménykedett, elúszott. Ez volt az a bizonyos utolsó csepp, ami az egzisztenciális kudarcélményt, a beszűkült tudatállapotot és az öngyilkossági krízist kiváltotta belőle – magyarázta a TIK-es, aki számítógépén keresztül szervezte a mentőakciót. – Kapcsolatban álltam a mentőszolgálattal és a Budaörsi Rendőrkapitányság szolgálatparancsnokával. Onnan indult két járőr a Sasfészek pihenőhelyhez, és tudtam, amíg ők odaérnek, a férfit szóval kell tartanom. Többször elismételte, nem akar hajléktalanná válni, ezért e félelem eloszlatására koncentráltam. Egy idő után elismerte, jót tesz neki, hogy kiadhatja magából mindazt, ami annyira bántja, de azt nem akarta megígérni, hogy letesz arról, amire készül. Ebből a szempontból a legjobbkor érkeztek meg hozzá a kollegák, és telefonon keresztül hallottam, ahogy köszöntötte őket.

A zsaruk gyorsan odaértek.

– A sötét és ködös estén abból a szempontból szerencsénk volt, hogy kaptunk a férfiról személyleírást, és a ruhájáról is információt. Továbbá azt is tudtuk, illetve tudni véltük, hogy a kétoldali pihenőhely melyik felén kell keresnünk a szalagkorlát közelében, mert valószínűtlennek tűnt, hogy átment volna a másik oldalra. Hét perc alatt odaértünk, és nem kapcsoltunk megkülönböztető jelzést, nehogy megijesszük – vázolta Krizsán Krisztián főtörzsőrmester, Budakeszi körzeti megbízottja, aki Pásztor Soma pr. őrmesterrel, a Budaörsi Rendőrkapitányság járőrével teljesített szolgálatot. – A személyleírást azoktól a kollegáktól kaptuk, akik korábban igazoltatták az autópálya leállósávjában, és a társaságában lévő, körözött férfit előállították a Budaörsi Rendőrkapitányságra; amúgy épp őt felügyeltük, amikor a küldést kaptuk. Lehajtott fejjel állt a szalagkorlátnál, és telefonált. A normál tempónál lassabban közelítettünk felé, és miután köszöntünk neki, arra kértük, fáradjon beljebb a szalagkorláttól. Ekkor pár pillanatig benne volt a levegőben, hogy megteszi, amire készül, de végül meggondolta magát, és együttműködött velünk. Már volt dolgom öngyilkosjelölttel, olyan helyzetbe is kerültem, hogy nekem kellett szóval tartanom, de Soma is azon volt, hogy ne izgassuk fel. Fázott, ezért beültünk vele a szolgálati autóba, így vártuk meg a mentőszolgálatot.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN