Érdekes dolog a fáradtság.

– Nem tudtam lehunyni a szemem. Csak az járt a fejemben, hogy ma éjszaka is gyanús alakok ólálkodhatnak a településen, és hogy nekem valamit tennem kell azért, hogy a lakosok biztonságban legyenek – idézte fel azt a hat évvel ezelőtti kálmánházi lopássorozatot, melynek során besurranó tolvajok a kerékpártól a fűrészgépen át a kamrában lógó kolbászig mindent vittek. – Mindig éjjel jöttek, ezért elhatároztam, azokon az éjszakákon is figyelem az esetleges mozgásokat, amikor nem vagyok szolgálatban. A helyi polgárőr is partner volt, de a saját gépkocsimmal is kanyarogtam az utcákban. Arra is volt példa, hogy reggel 8-kor úgy vettem fel a szolgálatot, hogy hajnali 3-kor még kint voltam, de megbirkóztam a fáradtsággal. A feltárásban kollegám, Keczkó István, de a környékbeli körzeti megbízottak is segítettek, emellett egy hajdúdorogi nyomozóval is kapcsolatot tartottunk, aki a kilencedik napon tippet kapott. Mi is részt vettünk a rajtaütésben, és az egyik ottani elkövető otthonában több lopott értéktárgyat is megtaláltunk. Még egy kolbászt is lefoglaltunk, illetve azt, ami maradt belőle. Megkönnyebbültem, mert Kálmánházán a vagyon elleni bűncselekmények sem jellemzőek, pláne sorozatjelleggel.

Jakab Richárd 15 évvel ezelőtt költözött Kálmánházára.

– Villamosipari technikusként végeztem a nyíregyházi Wesselényi Miklós Szakközépiskolában, de valami azt súgta, nem ezen a területen szeretnék elhelyezkedni. Időközben beházasodott a rokonságomba egy rendőr, és azt javasolta, felvételizzek, amit egy focimeccsen a nagybátyámnak is elmondtam, és ő is támogatta. A Miskolci Rendészeti Szakközépiskolába jelentkeztem, és már a felvételi alatt ráéreztem, hogy ez nekem való lenne. Aztán, amikor kiderült, hogy maximális pontszámot értem el, biztos lettem a dolgomban – emlékezett a zászlós, aki 2003-ban szerelt fel a Budaörsi Rendőrkapitányságra. – Jó volt járőrként szolgálni, a kollegákra, a kollektívára is szívesen emlékszem, de hazavágytam, és 2009-ben a Nyíregyházi Rendőrkapitányság Érkerti Rendőrőrsére kerültem.

Visszatérése sorsszerűnek bizonyult.

– Egy hónappal később ismerkedtem meg a párommal, és amikor a kapcsolatunk komolyra fordult, Nyírtétről átköltöztem hozzájuk, Kálmánházára. Lakcímváltozásomról természetesen a parancsokom is tudomást szerzett, és ez szerepet játszott abban, hogy 12 évvel ezelőtt Kálmánháza körzeti megbízottja lettem, mert odavalósit szerettek volna erre a posztra. Szolgálati lakás is járt hozzá, és úgy vettem észre, ez a feladat kedvemre való. Motivált, hogy az emberek bizalommal fordultak hozzám, azt pedig közelebbi ismerőseim is tudják rólam, hogy a jogsértést civilként sem nézem el, és ebben a sorban az ittas vezetés áll az első helyen. Nincs az a magyarázkodás, amit három gyerek édesapjaként elfogadhatónak tartanék, pláne rendőrként.

Persze egy ilyen elv alól is lehet kivétel.

– Képtelen voltam rá, hogy eljárást indítsak Marika nénivel szemben – ismerte el, és felidézte pályafutása eddigi leggyorsabb felderítését. – Amikor Kálmánházáról tárcsázza valaki a 112-t, az ilyenkor eljáró érkerti kollegák akkor is telefonálnak nekem, amikor nem vagyok szolgálatban. Négy évvel ezelőtt egy nyári napon azzal hívtak, hogy elloptak egy kerékpárt az önkormányzat előtti tárolóból. Otthon voltam, és rögtön átmentem hozzá, hogy kiderítsem, van-e fényképe a bicikliről, hogy ezzel a járőrök munkáját megkönnyítsem. Fotója nem volt, de elmondta, hogy a szembeszomszédjának ugyanilyen kerékpárja van, csak azon nincs kosár, ezért hozzájuk is becsöngettem. Pista bácsi nyitott ajtót, és felhatalmazott, hogy hátramehetek a garázsukhoz, hogy a biciklijét lefotózzam. Onnan hívtam a kollegákat, akik sorompót kaptak, még úton voltak, és azzal kezdtem, hogy: „Ne gyertek! Megoldottam!” A garázsban ugyanis két egyforma kétkerekű állt. Az egyiken volt kosár, a másikon nem. Aznap délelőtt Marika néni ügyet intézett az önkormányzaton a saját, piros biciklijével, de amikor kijött onnan, és meglátta ott a „férje kerékpárját”, erről megfeledkezett, és azt hitte, azzal jött. Felült rá, és hazament vele.

SZ. Z. J.

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA