Február 18-án délelőtt Dér Attila törzszászlós, a Gárdonyi Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztály szolgálatirányító parancsnoka és Birtalan József, a Kápolnásnyék és Környéke Polgárőr és Önkéntes Tűzoltó Egyesület tagja láttak el gépkocsizó járőrszolgálatot a kapitányság illetékességi területén, és eközben áthajtottak a velencei Tópart utcán. A közismert korzó forgalma még nem közelítette meg a nyári nyüzsgést, de ez a vasárnap délelőtt is olyan kellemesen tavaszias volt, hogy viszonylag sokan sétálgattak, és járműből is több közlekedett a szokásosnál.

– Már messzebbről hallani lehetett a rendszertelen és nem túl hangos dudálgatást, aztán ahogy a szemközti sávban mellé értünk, azonosítani is tudtuk a kürthangok forrását. A korzóval párhuzamos parkolósávban állt, és bár nem láttunk benne senkit, mindketten biztosak voltunk abban, hogy valami nincsen rendben – idézte fel Dér Attila, aki a legközelebbi lehetőségnél megfordult a szolgálati autóval. – Ezúttal közvetlenül mellette tudtunk megállni, és ahogy Józsi benézett a kocsiba, rögtön látta, hogy egy 60 körüli férfi fekszik benne a sofőrülésről a másikra dőlve. Észrevett minket, mert erőtlenül felemelte a kezét. A közelben leparkoltam, és hívtam a 112-t.

– Picit a fejét is megemelte, amikor próbált nekünk inteni, és ekkor azt is láttam, hogy nagyon sápadt – vette át a szót Birtalan József, aki elsőként lépett oda a járműhöz. – Kinyitottam a sofőroldali ajtót, és kitapintottam a férfi pulzusát, amit alig lehetett érzékelni. Próbált volna felülni, de mondtam neki, hogy inkább maradjon nyugalomban. A fejét is csak annyi időre emeltem meg, amíg vizet adtam neki. Halkan beszélt, de megadta a személyi adatait. Kiderült, hogy 62 éves, és azt is elmondta, hogy hozzávetőleg negyedórával korábban szédült meg és kezdett el zsibbadni vezetés közben, de annyi ereje még volt, hogy megálljon. Akkor még nem gondolta, hogy egyik pillanatról a másikra rosszabbodni fog az állapota, ezért csak a hozzátartozóit hívta, akik úton is voltak a korzó felé. Ezután viszont annyira meggyengült, hogy már ülni sem bírt. Képtelen volt telefonálni, csak a dudát tudta úgy-ahogy nyomkodni.

– Azt mondta, pár perccel azután lett rosszabbul, hogy hazatelefonált. Ez azt jelenti, hogy legalább tíz percen át dudálgatott, és nem ment oda hozzá senki, pedig itt üzletek is vannak, és vasárnap lévén az átlagosnál több járókelőt láttunk – fűzte hozzá Dér Attila. – Szerencséje volt, hogy pont akkor haladtunk el mellette, jóllehet a mentők érkezése előtt a hozzátartozói is rátaláltak. Az intézkedésünkkel értékes perceket nyertünk, és csak ez számít. Időközben megtudtam, hogy már jobban van, otthon lábadozik. 

A törzszászlósnak és a polgárőrnek nem ez volt az első közös életmentése.

– Akkor arra figyeltünk fel, hogy két ételcsomag lógott egy lakóház kerítésén, és mindketten tudtuk, hogy ott egy idős férfi lakik – emlékezett Dér Attila a néhány évvel ezelőtti esetre. – Hosszan csengettünk, és kiáltoztunk is, de mivel választ nem kaptunk, a kapu pedig kulcsra volt zárva, átmásztunk a kerítésen. Amikor a nappali ablakán feltoltuk a redőnyt, láttuk, hogy a fotelben ül. Észrevett minket, mint később kiderült, hallott is, és próbált volna felállni, de nem bírt. Biztosnak tűnt, hogy sztrókot kapott, ezért rögtön mentőt hívtunk, majd betörtük az ajtót, és behatoltunk. Megitattuk, és biztosítottuk, hogy a mentősök nemsokára megérkeznek, és kórházba szállítják, ami pontosan így történt. Beszélni is alig tudott, de a szemével megköszönte, hogy a segítségére voltunk.

SZ. Z. J.

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA