Kajakos feladatok

Druskóczi Krisztina alezredes fejében meg sem fordult középiskolásként, hogy rendőr lesz. Sportoló volt, kajakozóként országos bajnoki címet nyert, később kézilabdázott, majd beleszeretett a cselgáncsba, mindebből következően a Testnevelési Főiskolát célozta meg. Edző, tornatanár szeretett volna lenni, és mivel minden sportágból kellett felvételiznie, nagyon komoly edzésekkel készült. Aztán a felvételit megelőző napon elszakadt a bokaszalagja, és ezzel szerte is foszlottak a sporttal kapcsolatos álmai.

– Munkát kellett keresnem, a rendőrségre tulajdonképpen véletlenül bukkantam rá – meséli a múltról. – Egy hirdetésre jelentkeztem, talán kicsit az akkoriban látható televíziós krimisorozat, a Linda hatására is. Köztéri szolgálatra kerestek lányokat, a feladat pedig az volt, hogy turistáknak kellett segíteni a belvárosban. Gipszelt lábbal mentem a Mosonyi utcai laktanyába, ahol először rám csodálkoztak, majd gyógyulásomat követően munkát kínáltak. Utcai szolgálaton azonban nagyon keveset dolgoztam, mert erős voltam, ezért átvezényeltek őrnek a Tolnai utcai fogdába. Azt tudni kell, hogy a Tolnai utcai fogda akkoriban igencsak komoly hely volt, megedzette az embert. Kemény bűnözők, nem túl szívderítő környezet, rengeteg öngyilkosság, nekem, a 18 éves kislánynak pedig minimális tisztelet. Fura sorsok, gyilkosok, katonaszökevények, stricik, rablók, olykor ártatlanul raboskodó fogvatartottak, és még az is megesett, hogy középiskolai osztálytársamat kellett őriznem.

Amikor 1989-ben megkezdődött az erősen leromlott Tolnai felújítása, Druskóczi Krisztina a XIII. kerületbe került, ahol járőrként, gépkocsizó járőrként, végül vezetőként 24 évet töltött el. Háromszor terjesztették fel az év rendőre címre, évente 300 intézkedése, elfogása volt. Nem vágyott magas vezetői kinevezésekre, de azért mégiscsak elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát. Nyolc évet töltött békefenntartó misszióban, 2013-ban jött vissza végleg. Átkerült az ORFK Közrendvédelmi Főosztályára, a nemzeti futballinformációs pont kötelékébe, úgynevezett spotter lett. Összesen ketten vannak, de volna igény több kollégára is.

Szurkolók, huligánok, ultrák

– Mindig szerettem a focit, de azt tudni kell, hogy ennek a munkának semmi köze nincs a futball iránti rajongáshoz vagy szakértelemhez – mondja jelenlegi munkájáról. – A nemzetközi mérkőzéseken összekötők vagyunk a szurkolók és a helyi rendőrség között, de idehaza is van spottere valamennyi focicsapatnak. Nekünk nem a focit és a játékosokat kell ismernünk, hanem a szurkolókat. Az átlagos szurkolókat, a huligánokat, az ultrákat. Amikor nemzetközi mérkőzésre megyünk, és pályázatot írunk ki erre a munkára, mert még szükségünk volna emberekre, akkor kérünk egy önéletrajzot, egy motivációs levelet, a jelentkezők pedig mindig leírják ezekben, hogy „sportoltam… nagyon szeretem a futballt… én magam is fociztam.” De mindezeknek semmi köze ehhez a munkához.

Druskóczi Krisztina legutóbb Portugáliában a Portugália–Magyarország világbajnoki selejtezőn dolgozott, ahová 1500 magyar szurkoló utazott.

– Meg kellett beszélnünk a helyi rendőrséggel, hogy hová, mikor érkeznek a magyar drukkerek, hol, hogyan vonulnak, hová megyünk ellenőrizni. Aztán felvezettük a vonulást, mindehhez persze tartani kellett a kapcsolatot a szurkolók vezetőivel, egyeztetni, hogy milyen útvonalon szeretnének menni, mit, hogyan szeretnének csinálni a vonuláskor, megbeszélni velük, hogy hol szeretnének időt tölteni napközben, hol ünnepelnek vagy szomorkodnak a mérkőzés előtt, után. Néha egyensúlyt kell találni a vágyak és a lehetőségek között… Szóval elég bonyolult feladat ez. És hogy ők örülnek-e ennek az együttműködésnek? Az biztos, hogy kényes feladat a spotteré. Én 2014 februárjában kezdtem, a korábbi kollégák éppen elmentek, akkor egyedül maradtam, ma is csak ketten vagyunk. Miközben a spotteri feladathoz a szurkolókkal meglévő kölcsönös ismeretség, sőt, bizalom is kell. Amúgy a spotterek egy nemzetközi szervezethez tartoznak, amely azért jött létre, mert a nyolcvanas években több futballkatasztrófa történt, ezekben sokan meghaltak, közben egyre több szurkoló kísérte a csapatokat, ezeket az eseményeket valahogy kezelni kellett. Ezért lett szükség egy nemzetközi futballinformációs pontra, amelyet minden európai országban felállítottak, a munkát pedig konferenciákon, megbeszéléseken igyekeznek összehangolni. Most is egy ilyenre fogok elutazni, ahol szó lesz pirotechnikától kezdve az új spotterek számára írt új kézikönyvig, és rengeteg nemzetközi futballmérkőzésről is kell beszélnünk, köztük például a jövőre Budapesten rendezendő Bajnokok Ligája-döntőről. Nem árt aztán ismernünk a külföldi szurkolói szokásokat, egy-egy mérkőzés tétjét, várható eseményeit.

Nélküled

Látva a futballszurkolók gyakorta erős, túlzó, néha egyenesen fejvesztett magatartását, felmerül a kérdés: miért állnak szóba egyáltalán a rendőrség összekötő emberével? A vezérszurkolók, vagy ahogy a többiek nevezik, a kápók miért hajlandók tárgyalni, egyeztetni a spotterekkel?

– Minden spottert nehezen fogadnak el, velem sem volt ez másképpen. A 2016-os Európa-bajnokság selejtezőin ismerkedtem meg a szurkolókkal, és tényleg nagyon nagy harc volt az elején. Aztán szép lassan rájöttek, hogy mi sokat segítünk nekik, ha úgy adódik. Például amikor valakit külföldön előállítanak, szólunk a követségnek, információt szerzünk arról, hogyan lehetne rajta segíteni, de segítettünk akkor is, amikor vonulás közben valaki rosszul lett, és így végül egy nagy pálfordulás történt abban az időben. A szurkolók rájöttek, hogy nem is olyan rossz ez a közös munka. És eredményei is vannak, például sikerült elérnünk, hogy válogatott mérkőzésekre már nem visznek pirotechnikai eszközöket, nincsenek rasszista bekiabálások, mert a szurkolók sem szeretnének zárt kapus mérkőzéseket.

Az ismerősök örök kérdése: milyen a spotterek kapcsolata a sztárokkal, egyáltalán a focistákkal. Nos: semmilyen. Ők ugyanis nem kerülnek velük közvetlen kapcsolatba, még a közelükbe sem. Aláírást például nem tudnak szerezni tőlük. Természetesen a spotterek sem robotok, ők is szomorúak vereség esetén, és ők is boldogok, ha nyer a csapat. Ők is könnyeznek a himnusz vagy a Nélküled című dal alatt, és átérzik a meccs közben vibráló feszültséget, valamint a sport nagyszerűségét is.

Druskóczi Krisztina éppen negyven éve szerelt fel, kollégái a minap megköszöntötték, egyebek mellett egy általuk aláírt focilabdát kapott tőlük, mi mást?!… Jövőre nyugállományba vonul, és gyanítjuk, amikor magánemberként focimeccsre megy majd, telt ház esetén még a legvérmesebb szurkolók is biztosan szorítanak neki helyet maguk között.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN, RENDŐRSÉG