A nappaliban ülünk, ahol az idősebb Zádori József nyugállományú főtörzszászlós történetei nyomán életre kel a múlt. Itt, ebben a szolgálati lakásban dolgozott harminc éven át Dalmand körzeti megbízottjaként. Az emberek ismerték, szerették, és még nyugdíjba vonulása után is gyakran visszajártak hozzá tanácsot kérni. Pályafutását 1971 februárjában kezdte járőrként a Tolna Megyei Rendőr-főkapitányság Közlekedési Osztályán, majd ahogy teltek az évek, úgy lépett egyre feljebb a ranglétrán. Helyszínelő, majd balesetvizsgáló lett. Aztán 1983-ban körzeti megbízotti feladatokat kapott Dalmandon, amely tisztséget egészen nyugdíjba vonulásáig, 2005-ig töltött be.

– Egyedül láttam el a szolgálatot, egy Trabantom volt, azzal jártam a körzetet – idézi fel Zádori József ny. főtörzszászlós. – A rádió éjjel-nappal szólt, mindig tudni akartam, mi történik. Sokszor hívtak éjszaka is. Volt, hogy orvhalászokat fogtunk, az egyik elmenekült, engem pedig elsodort az autója. Súlyosan megsérültem, de végül meglett az elkövető. Szerencsém volt, hogy felépültem.

A falu minden rezdülését ismerte. Mikor gyilkosság történt, az ő helyismerete segített elfogni a tetteseket.

– Két nő ütött le egy tanárt, aki belehalt a sérüléseibe. Információim alapján jutottunk el hozzájuk. Végül beismertek a tettüket – emlékszik. – Abban az időben semmi nem maradt titokban, mindenki ismert mindenkit.

Amikor 2005-ben nyugdíjba vonult, a legnehezebb az volt számára, hogy elhallgatott a rádió. Furcsa volt a csend. De a történet nem ért véget: fia, ifjabb Zádori József is a rendőrséget választotta.

– Gyerekként megszoktam, hogy a rádióban ment a forgalmazás, és ha valami történt, apámnak mennie kellett – meséli mosolyogva ifjabb Zádori József ny. zászlós. – Természetessé vált, a mindennapi életünk része lett. Nekem nem illett rosszalkodni sem. A barátaim jogsi nélkül motoroztak. A körzeti megbízott fiaként elképzelhetetlen volt, hogy én is kövessem a példájukat. Nekem „nem illett”. Mindig is nagyon érdekeltek a fegyverek. Vadásznak készültem, majd érettségi után megkaptam a behívót a katonaságra. Két hónapot voltam Csopakon határőr, amikor átvettek a Budapesti Rendészeti Szakközépiskolába. Ezt követően 1995-ben, a BRFK Gépkocsizó Járőrosztályára szereltem fel, ahol járőrként szolgáltam. 1997-ben a Neutron Bevetési Osztályra kerültem, ahol egészen nyugdíjazásomig, 2008-ig terrorelhárítóként szolgáltam. Sokszor ütöttünk rajta emberölés elkövetőjén, kábítószer-terjesztőkön, sőt, még édesapámmal is volt egy közös elfogásom. Körözött személyeket kerestünk az ő körzetében. Apám ránézett a listára, és azt mondta: „Én ezt az embert ismerem.” El is fogtuk. Ez különleges pillanat volt.

A családban a bátorság nem csak a szolgálatban mutatkozott meg.

– 17 évesen életet mentettem a Balatonnál. Egy lányt húztam ki a vízből, aki elsüllyedt a vízibicikli mellett. Később kaptam érte kitüntetést – mondja szerényen az ifjabb Zádori József.

Édesapja hangja elkomorul, amikor a legnehezebb évekről mesél.

– Amikor legelső helyszínelői munkaként egyedül kellett kimennem, egy kisgyerek halálos balesetet szenvedett, azt nem lehet kitörölni az emlékek közül – folytatja. – Éppen ezért nagyon megrázott, amikor még Szekszárdon laktunk, a Kadarka utcában, és a rádióforgalmazásban hallottam, hogy közlekedési baleset történt az utcánkban. Azt mondták, elütötték egy rendőr fiát, éppen ugyanannyi idős volt, mint az enyém. Abban a pillanatban azt hittem, az én gyerekem az. Szavakkal nem lehet leírni, mit éreztem. Szirénázva száguldottam a helyszínre – idézi fel. – Ott derült ki, hogy nem az én fiam volt, hanem a két házzal odébb lakó kollégámé. De azt az érzést sosem felejtem el.

A harmadik generáció, Zádori Barbara őrmester titokban követte a családi hagyományt. Gyerekként volt, hogy egyszer otthon kommandós ruhába öltözött, sokáig édesapja nyomdokaiba szeretett volna lépni, kezdetben mégis civil szakmát választott. Aztán ahogy teltek az évek, úgy érezte, mégsem ott van, ahol lennie kellene, ezért visszatért ahhoz, amit a család mindig is képviselt: a szolgálathoz.

– Titokban adtam be a jelentkezésem az Adyligeti Rendőrképző Akadémia rendőrjárőrképzésére, januárban – nevet Barbi. – Féltem, hogy ha nem sikerül, csalódást okozok apunak. Csak akkor mondtam el, amikor már felvettek.

Szeptemberben szerelt fel a Szekszárdi Rendőrkapitányságra, most adja az első szolgálatait.

– Minden új és izgalmas. A nyári gyakorlat alatt kiváló mentorom volt. De az összes kollégám segítőkész. Már voltam előállításon is, minden nap hoz valami újat – folytatja lelkesen. – A jelentésírás még nehéz, de napról napra fejlődök.

Józsefet meglepte lánya jelentkezése, de bevallotta, nem aggódik érte.

– Nem féltem Barbit. Mindig azt mondom neki: az első a biztonság. Ha figyel és betartja a szabályokat, nem lesz baj – mondta a ny. zászlós.

A beszélgetés közben előkerül a családi fotóalbum. Régi, fekete-fehér képek, egyenruhák, arcok, akik már nincsenek.

– Néha csak ránézek ezekre a képekre, és elszorul a szívem – teszi hozzá az idősebb József. – Sok kolléga már nincs köztünk, de gyönyörű emlékek kötnek hozzájuk is.

A sok történetet akár reggelig hallgathatnánk, de felemlegetnek egy különöset is:

– Egy állami ünnepségen pénzjutalmat kaptam, de a fiam így engedett el otthonról: „Apa, hozzál nekem egy tüntetést!” – nevet az idősebb József. – Nem kaptam, ezért elszomorodtam. Az akkori főkapitány meglátta ezt rajtam, odajött hozzám, és megkérdezte, miért vagyok szomorú. Elmeséltem neki, ekkor levett egy kitüntetést a mellényéről: „Vigye haza a fiának, én küldöm!” Ez többet ért bármilyen díjnál.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN