– A motorok iránti érdeklődésem tulajdonképpen a semmiből jött – kezdi a százados. – Egy ismerősöm rendszeresen járt motorral Erdélybe, sokat mesélt ezekről az utakról, és nekem megtetszett az a szabadság, amit mindez adhat. Persze én is kicsiben kezdtem a túrázást. Amikor 2017-ben megkaptam a jogosítványomat, elindultam Erdélybe. Az első komoly motorom egy Suzuki GSX F volt, 400 köbcentis, nem túl kényelmes túra-sport jellegű motor. Két évvel később, 2019-ben az első jelentősebb utam is Erdélybe vezetett, a 3,5 ezer kilométert már egy elpusztíthatatlan 600-as Suzuki GSF Bandittal tettem meg. Jött 2021-ben Törökország, Görögország és Bulgária, ennek a távja már körülbelül 6 ezer kilométer volt. Ha megálltam valahol, sokan rám csodálkoztak, készült szelfi, meg elhangzott rengeteg kérdés. Csodabogárnak számítottam. Aztán teljesült a nagy vágyam is, a harmadik cél ugyanis a norvégiai Nordkapp volt, ami a kontinentális Európa legészakibb pontja, szinte minden túramotoros számára bakancslistás hely. Azt már a Honda Gold Wingon tettem meg. Megbízható, kényelmes, jól eltalált motor, amelynek alacsonyan van a súlypontja, könnyű megpakolni, és a világból is kimegy. Igaz, a fogyasztása, akár egy autóé, lényegében az ára is… Ha pedig felborul, akkor 400 kilót kell a kerekeire állítani! Volt aztán egy afrikai túrám 2023-ban, akkor a Ráktérítőig motoroztam úgy 10 ezer kilométernyit, és jártam Üzbegisztánban, sőt, kicsit tovább is gurultam: egészen a kínai határig. Idén Dakar volt a célpont.

Kérdezzük, hogyan készül egy-egy ilyen útra. Például át kell-e tanulmányoznia a célba vett területek, országok közlekedési szabályait. Kovács Judit azt mondja, a szabályok lényegében mindenhol egyformák, viszonylag egységesek, értelmezhetők, de azt kétségtelenül figyelembe kell venni, hogy hol mennyire tartják be azokat. Legutóbb azt tapasztalta például Mauritánia vagy Szenegál útjain, hogy a legfőbb szabály az: ahol elfér valaki, ott megy. Ahogy nagyon plasztikusan megfogalmazza: ott a járművel közlekedők „férkőznek”. Persze kell a felkészülés, kellenek alapvető segélyfelszerelések, útvonalterv, de azért egy ilyen út eléggé esetleges. Az utazó megérkezik egy városba, szállást keres magának, a motorjának lehetőleg garázst, minimum egy zárt parkolót. De semmi izgalom, nyugtat meg a világutazó, valahogy mindig van. Esemény, szállás, ennivaló, ja, és üzemanyag is. Jó érzékkel kell kiismerni, mit lehet megenni egy távoli egzotikus országban, mit nem, kivel lehet szóba állni, kivel nem tanácsos. Hogyan kell kicselezni a fertőzéseket, és különféle oltásokkal az apróbb-nagyobb egészségügyi problémákat. Faggatjuk arról is, hosszabb utakon hogyan bírja az egyedüllétet. Azt mondja, az első két hétben általában nem zavarja, később olykor-olykor igen. Persze ma, a korszerű informatikai eszközök világában soha sincs egyedül az ember, hiszen napi kapcsolatban lehet bárkivel. Amúgy meg azért nincsenek útitársai, mert akik mennének vele, azoknak vagy szabadsága, vagy megfelelő motorja nincs, ha mégis többen szánják rá magukat a túrára, hamar kopik a csapat, sokan röviddel az indulás előtt lemondják. Végül az sem utolsó szempont, hogy kivel lehet nehézségek nélkül együttműködni a hetekig tartó túrákon.

És akkor Dakar.

– Augusztus 14-én bementem a Teve utcába dolgozni, és munkaidő után irány Dakar – mondja Kovács Judit a világ legtermészetesebb hangján. – De nincs ebben semmi különös, mindig így szoktam, a munkahelyemről indulok, még egy fél napot sem szeretnék elvesztegetni azzal, hogy hazamegyek, és onnan indulok el. Az első szakasz Mariborig tartott, a következő napon Olaszországba, a harmadik napon Franciaországba mentem, ott kompra szálltam, azzal áthajóztam Afrikába, Marokkóba, persze jött Fez, Marrákes, ott például megnéztem az óvárosokat, aztán egy kis települést, ahol nagyon sok filmet forgattak a Gladiátortól a Trónok harcának néhány részén keresztül az Aladdinig. Majd Agadir, Dakla, onnan a nem kicsit veszélyes Mauritánia, végül Szenegál, egészen pontosan Dakar. Műemlékek megtekintése, porviharok, olykor bonyolult határátkelések a helyi és nehezen követhető szabályokkal, taposóaknák környezetében… Elérni az úti célt elmondhatatlan élmény. Dakarban pihentem, sétálgattam, meglátogattam egy különleges rezervátumot. Magyar motorosokkal az úton nem találkoztam, motorosokkal sem nagyon. Még a marokkói szakaszon, az Atlasz hegységben csak-csak, de általában legfeljebb robogókon közlekednek a városokban. Ha mégis összefutottam egy motorossal a világ valamely távoli pontján, megálltunk, váltottunk néhány szót, kis tapasztalatcsere után elbúcsúztunk, és ment mindenki a maga útján. Végül elindultam vissza, és a hosszú úton azért csak eljön az a pont, amikor már szeretne az ember hazaérni. Az utolsó nagy élmény már Magyarországhoz kapcsolódik. Székesfehérvár környékén egy benzinkút előtt egy rendőrautó kezdett követni, majd megelőzött, és felvillant a felirat: „Kövessen!” Kivezettek a benzinkúthoz, ahol Gold Wing-osok, a kollégáim és a barátaim vártak. Megható meglepetés volt.

És hogy ezeken a végtelennek tetsző utakon mire gondol a túrázó menet közben? Koncentrál arra, hogy ne csússzon el, ne boruljon, közben nézi a tájat, élvezi, hogy különös helyeken jár, de senki ne gondolja, hogy mély, filozofikus megfejtések kavarognak az utazó fejében. Ha valaki részletesebben is kíváncsi arra, hogy mégis miféle gondolatok körítenek egy efféle fantasztikus utazást, keresse fel az internetes közösségi oldalon a Judit motoros naplója elnevezésű oldalt, képek, kalandok és igazán érzékletes írások segítségével maga is átélheti egy kicsit Kovács Judit kalandjait.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA, KOVÁCS JUDIT