– Apukám nagyon lelkes amatőr fotográfus volt, és nemcsak fényképezett, hanem laborált is, előhívta a filmeket és a színes diáit, lenagyította a fekete-fehér képeit – kezdi a történetet Aszódi András. – Még általános iskolába jártam, amikor megkaptam tőle az első fényképezőgépemet, ami egy orosz Lubitel 166 B volt. Akkoriban még úgynevezett tapsoló fotós voltam, azaz már akkor tapsolni kellett, ha az akkori technikával készült kép éles lett, a tónusok is nagyjából rendben voltak rajta, és még valami témája is volt. Tizennégy éves koromban elveszítettem az édesapámat, megörököltem a Praktika fényképezőgépét, és ez volt az első komolyabb lépésem a fotográfia felé. 

Később fotóklubba járt, és mindinkább elsajátította a fotográfia fortélyait, Aszódi András géplakatos, gépgyártás-technológus végzettséget szerzett, majd néhány évig a szakmájában, azt követően több rendvédelmi szervnél is dolgozott. Tavaly óta iskolaőr a Soproni Szakképzési Centrum Fáy András Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Technikumban. Azt mondja, jól érzi ott magát, a gyerekek mernek tőle kérdezni, barátságos a hangulat a diákokkal és a tanárokkal. Egyszer egy tanuló kislány érdeklődött, hogy nem unatkozik-e, egyáltalán, mit néz, amikor a gyerekek belépnek az iskolába. Aszódi András azt válaszolta neki, hogy azt nézi, mi van a táskájukban, és mi van a zsebükben. A diák ezen elcsodálkozott: „Hiszen bele sem néz ezekbe!” Mire azt válaszolta neki, hogy nem kell belenéznie a táskájába, pontosan tudja, hogy annak két zsebe van, látja azt is, hogy jobbkezes, a telefonját mégis a bal hátsó nadrágzsebében tartja, a lakáskulcsát pedig a jobb első zsebében. A kislány hitetlenül csóválta a fejét, és azt mondta: „Igaza van, ne is folytassa!” Ez az ő munkája, hogy figyeljen, megelőzzön bármilyen bajt, ha mégis bekövetkezik, lépjen közbe. 

A fotózásnak több útja van. Aszódi András lehetett volna fotóriporter, de ő inkább a művészeti területre kalandozott. Mindig nála van a gépe, mert az élet megtanította, hogy nem feltétlenül azt kell fotózni, amit szeretne, hanem azt, amibe az ember jártában-keltében belebotlik. A temetőben járva egy kardvirágot pillant meg, amelyet különös szépséggel ragyog át a fény, máskor gombászni megy, de nem gomba kerül a kosárba, hanem néhány újabb természetfotó a fényképezőgép memóriakártyájára vagy éppen filmszalagjára. Ő ugyanis a mai napig használ analóg gépeket is. Amelyek filmszalagra rögzítik a látványt, és ezeket a filmtekercseket természetesen ő hívja elő, a képeket változatlanul ő nagyítja le. Bizonyos fokig maradt kézműves fényképészmester.

A soproni és a hazai fotós életben számos sikert ért el. Első önálló tárlatát 2003-ban láthatta a közönség. Ugyanebben az évben, a Magyar Fotográfia Napján a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége pályázatán Az Év Fotográfusa – 2003 kitüntető címet nyerte el. 2004-ben a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség, az AFIAP (a FIAP fotóművésze) címet adományozta. Ezt 2009-ben a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség következő elismerése, az EFIAP (a FIAP kiválósága) cím követte. Kiállításait szeretik a látogatók. Legutóbb abban az iskolában mutatta be képeit, ahol iskolaőrként dolgozik. Képeit nézegetve a diákok és a tanárok is megbizonyosodhattak arról, mennyire jól lát és mennyi mindent észrevesz.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: ASZÓDI ANDRÁS