– Emlékszik az első versére?

– Persze. Negyedikes voltam, amikor a magyartanár azt mondta, írjunk egy verset. Az enyém vicces volt, arról szólt, hogy beleszállt egy légy a magnóba. De valahogy akkor éreztem, hogy ezzel ki tudok fejezni valamit. Azóta is, ha valami eszembe jut, leírom gyorsan a telefonba vagy a gépbe.

– Miről szólnak a versei?

– Kamaszként sokat írtam a magányról. Nem volt testvérem, és sokszor éreztem azt, hogy nem értem a világot, vagy a világ nem ért meg engem. A verseim segítettek, hogy kiadjam magamból ezt az érzést.

– Írt a szerelemről is?

– Igen. Egyszer egy fiú udvarolt nekem, 15-16 éves lehettem. Írtam neki egy verset, amiben elutasítottam. Így sokkal jobban át tudtam adni, amit gondoltam, anélkül, hogy megbántottam volna.

– Az állatok végigkísérték az életét.

– Kertes házban nőttem fel, mindig voltak kutyáink. A szüleimtől láttam, hogyan kell bánni az állatokkal. A lovakkal való kapcsolatom pedig valami egészen különleges. Tízévesen kezdtem lovagolni, 14 évesen már saját lovam volt. Mellettük váltam felnőtté. Hajnali hatkor már az istállóban voltam, etettem, tisztítottam, itattam. Iskola előtt és után. Csak a hétvégeken élhettem úgymond „normális” életet. Megtanított arra, mi a munka, mi a kitartás. De adott is – szabadságot, lelket, szeretetet.

– Emlékszik az első lovára?

– Hogyne. Ballagásra kaptam a családomtól. Azárró volt a neve. A Kincsem Parkból hozták, „leselejtezett” versenyló volt. Sokat foglalkoztam vele, újra vittem versenyekre, és még a pályarekordot is megfutottam vele. Aztán amikor eljött az ideje, fedeztettem. Egyik este az ágyamban feküdtem amikor édesanyám egyszer csak bejött a szobámba, és annyit mondott, Azárró elpusztult. Nem tudta megszülni a kiscsikót, kifordult a méhe. Évekig csak arra emlékeztem, ahogy fekszem az ágyban, és édesanyám bejön a szobába. Ez volt az utolsó kép. Aztán egyszer egy családi beszélgetés során kiderült, hogy nemcsak feküdtem, kiszaladtam az állathoz, átöleltem a nyakát, és sírtam. De ezt kitörölte az agyam. Talán azért, mert meg kellett tanulnom erősnek lenni. A rendőrségen is így van, kívül vasból vagyunk, de belül mi is érző emberek.

– Hogyan fér meg a költészet és a rendőri munka egymás mellett?

– Nehéz, mert az egyenruha mögött sokszor nem látják az embert. Az egyik versem erről szól, hogy nem pusztán eszközök vagyunk a törvények betartatására, hanem érző lények. A rendőrségre nem sétálnak be csak úgy jókedvükben az emberek. Ha hozzánk fordulnak, akkor azért teszik, mert valami baj történt, amit kezelni kell. Sokszor hazamész, de viszed magaddal ennek az érzelmi lenyomatát.

– Mikor gondolt először arra, hogy ezt a pályát válassza?

– Kilencéves voltam, amikor egy idős néni holttestét találtuk meg. Elgondolkodtam, ki volt ő, mi történt vele, hogyan kerülhetett oda. Nem ijedtem meg. Fiúk között nőttem fel, sok videofilmet néztem. Már akkor is azt éreztem, van egy utam, amit végig kell járni.

– Van olyan, amit kevesen tudnak önről?

– Hogy sokszor érzelmi alapon döntök. Én úgy vagyok vele: inkább döntsek érzelemből, mint hogy racionalitásból olyat lépjek, amit később megbánok. Persze a rendőrség világa racionális, meg kell találni az egyensúlyt. A bizonyíték, a DNS, az ujjlenyomat nem érzelem. De az, hogy milyen úton indulok el, hogy hova nézek először – az lehet megérzés is. Az sokszor bejön.

– Volt, amikor a megérzés vezette nyomra?

– Igen. Az egyik legemlékezetesebb esetem Orosházán volt: egy férfi 40 késszúrással ölte meg az élettársát. Mindenki az elkövetőt kereste. Volt egy megérzésem, hogy nézzük meg a temetőt. Ott bujkált.

– Nehéz lehet az olyan helyszíni munka, ahol holttest is van.

– Igen. Egy nő másképp rezonál a halálra. Mi talán jobban érezzük a negatív energiát. És nem mindegy, hogyan történt a bűncselekmény. A brutalitás, a szenvedés keltette érzéseket az évek alatt megtanulod kezelni, racionalizálni. Én először gyerekként tanultam meg az elengedést, amikor meghalt a lovam. De ott voltam a nagymamám halálánál is. Fogtam a kezét, miközben elment. Meg kellett tanulnom elengedni. A rendőri munkában ez is alap. Ha nem tudod elválasztani az érzelmet, akkor elvisz, rossz irányba terelheti a munkát.

– Ír verseket erről is?

– Igen. Írtam már angyalokról is. Furcsán hangzik egy rendőrtől, de úgy érzem, hogy hinnünk kell valamiben. Valakiben. Legyen az isten, vallás vagy angyal. A gyerekek sokszor még tudnak hinni. Aztán valami elhalványul, de én mindig azt mondom: a hit tart életben. Ha elveszíted a hited a rendőrségben, akkor elveszíted a motivációdat a szolgálatra. Hinned kell abban, hogy tudsz segíteni.

– Sokáig a bűnügyi osztályt vezette az V. Kerületi Rendőrkapitányságon, ma a Veszprémi Rendőrkapitányságot. Milyen volt a váltás?

– Nehéz volt otthagyni, de itt új embereket ismertem meg. Azt mondják, a vezetők magányosak. Én nem érzem magam annak. Itt is sok barátot szereztem, akire számíthatok, és fordítva is. Nekem mindig az emberek számítanak. Ha befogadnak, akkor tudom őket támogatni. Mert nem a szék adja a súlyt, hanem az emberek, akik mögötted állnak.

– Más női vezetőként helytállni?

– Szerintem igen. Egy férfi határozottabb, katonásabb kiállást képvisel. A nő anyáskodóbb. De ez nem gyengeség. Ettől lehet akár határozottabb is. Kevés a női vezető, de én hiszem, hogy az empátia, az érzelmi kapcsolódás nem kizáró tényező, hanem erő.

– Chedy a kiskutyája. Most is önnel van.

– Igen, nyolc éve hoztam el, még kölyök volt. Ő választott engem. Odajött, kitúrta a többit, és csak nézett rám csillogó szemekkel. Mondtam is: akkor te leszel. Mindennap behozom magammal a kapitányságra. Nyugtató hatással van rám, és a kollégáimra is. Elég, ha csak ránézek. Sokszor jönnek be a kollégák is, csak hogy megsimogassák.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN