Édesanyja egyedül nevelte, így már gyerekként beletanult a férfias dolgokba. Nem babázott, hanem célokat tűzött ki maga elé: katona vagy rendőr lesz. Végül a rendőri hivatást választotta. A Szegedi Rendészeti Szakközépiskolába jelentkezett, majd 2001-ben járőrként kezdett a Kiskunhalasi Rendőrkapitányságon. Hét évet töltött a közrendészeten, ahol megtanulta a szakma alapjait – és azt is, hogyan kell helytállni nehéz helyzetekben.

– A 17 év alatt sok mindent láttam már – mondja ma már tapasztalt vizsgálóként. – Sokszor én kapom a bonyolultabb ügyeket.

Rövid kitérő után – egy év az igazgatásrendészeten – 2009-ban új irányt vett a pályája. Megkérdezte tőle az akkori rendőrkapitány, akar-e a bűnügyön dolgozni. A válasz igen volt. Így került a Kiskunhalasi Rendőrkapitányság Vizsgálati Osztályára, ahol immár 17 éve dolgozik. Munkáját 2024-ban a megyében 2023 bűnügyi szakembere címmel ismerték el, tavaly pedig rendőrségi tanácsos lett.

Egyik legmegrázóbb ügye máig élénken él benne: egy idős házaspárt raboltak ki, a nőt pedig megerőszakolták. A tettesek mindössze 16 évesek voltak.

– Ezt az esetet vittem szakdolgozatra is – idézi fel. – Vannak ügyek, amiket nem lehet elfelejteni.

Alapossága legendás. Minden részletre figyel – és ez nem csak a munkájában mutatkozik meg. Szabadidejében fest, pontosabban, festett.

– Már gyerekként is rajzoltam. Ha tetszett egy kép, lemásoltam. A tankönyveket, mintákat – meséli. – Soha nem tanultam, autodidakta módon fejlődtem. Nem alkotok képzeletből, az valahogy nem megy, de ha látok egy képet, azt nagy precizitással képes vagyok lemásolni, újraalkotni. A festészet mellett a pirográfia is közel került hozzám. Anyukám kezdte el, én pedig folytattam. Fára rajzolok, majd kiégetem. Régen forrasztóval csináltuk, ma már van hozzá eszközöm.

Képein tájakat, épületeket, hangulatokat jelenít meg. Egy görög falu nyugalma, egy idős asszony tekintete, egy színes, talán mexikói utca élete. Nem kiállításokra készültek – inkább ajándéknak vagy a saját örömére. Bár 2023-ban egyszer mégis kiállították egyik festményét Kecskeméten, a polgármesteri hivatalban.

– Az akrilt jobban kedveltem, gyorsabban szárad. Szerettem haladni vele, de egy kép így is napokig készült. Mindig visszatértem hozzá, javítottam rajta, amíg nem lett olyan, amilyennek látni akartam – magyarázza.

Ma már nem fest, öt éve tette le az ecsetet.

– Nem jön az ihlet – mondja egyszerűen.

Az ecsetek és a színek egy bőröndben várják csendben, türelmesen, hogy újra kézbe vegyék őket.

Az alkotás azonban nem tűnt el az életéből. Manapság fából készít figurákat, húsvétra például nyulat. A precizitás, a részletek iránti érzékenysége megmaradt, akár egy nyomozásban, akár egy faragott díszben. Két világ, amelyek elsőre távolinak tűnnek egymástól, benne mégis összeérnek. A bűnügyek rideg valósága és a festmények, faragások csendes szépsége között ugyanaz az ember áll: aki figyel, elemez, és addig dolgozik valamin, amíg az a helyére nem kerül.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN