– Hogyan lettél rendőr?

– Eredetileg nem is akartam rendőr lenni, nem volt ötletem, mit kezdjek az életemmel. Angol nyelvi előkészítő tagozaton érettségiztem, melynek során vendéglátást is tanultam. Voltam ruházati bolti eladó is, de úgy éreztem, ezzel nem segítek az embereknek, ez csak egy munka, de nem élethivatás. Az unokanővérem ekkor már rendőr volt, hozzá jártam iskola után tanulni. Az ő példája motivált, hogy meghozzam a döntésemet, és belevágjak a rendőri képzésbe. Négy éve viselek egyenruhát, és egyetlen percét sem bántam meg.

– Mit szeretsz a legjobban ebben a munkában?

– Ez tényleg a hivatásom, nem csak egy munka. Valahol mindig bennem volt a segíteni akarás, ez a legerősebb érzésem, ha arra gondolok, hogy mit jelent rendőrnek lenni. Már a középiskolában is segítettem a gyengébb tanulóknak, nagyon nehezen tűrtem az igazságtalanságot, ha kellett, ennek esetenként szót is adtam.

– Milyen érzés volt először felhúzni az egyenruhát?

– Azt éreztem, hogy most olyan nagy felelősség került rám, amivel jól kell tudni élni. Ma is ezt érzem minden intézkedés minden percében. Ez a felelősség azzal a lehetőséggel is együtt jár, hogy segíthessek az embereknek. Én nem vagyok az a típus, aki el tud sétálni egy bajba jutott, magatehetetlen ember mellett. Példát szeretnék mutatni a körülöttem lévőknek, ehhez pedig pluszerőt ad az egyenruha is. Tényleg azt gondolom, hogy rendőrként napról napra jobbá tehetem a világot. A kapitányságon most is konkrét példákkal illusztrált segédleteket gyártok az újonnan érkező kollégáknak, hogy jobban átláthassák a helyi munka jellegzetességeit. Ebben szerencsére a vezetőim is támogatnak, jó ötletnek tartják ezeket a kis segédleteket.

– Milyen volt a figyelem középpontjába kerülni?

– Nagyon új volt nekem ez az óriási sajtóérdeklődés, lámpalázam is volt, de amikor az esetről kérdeztek, maguktól jöttek a szavak, pedig volt olyan nap, amikor egymás után hat interjút is adtam. A kollégákkal is ezerszer beszéltünk erről, amikor bevontuk őket a segélyakcióba. Azonnal mellénk álltak, gratuláltak az ötlethez. A kollégám, Szarvas Károly őrmester is tartja a kapcsolatot a családdal, sokszor találkoznak. Az alosztályvezetőm segítsége, támogatása nélkül, úgy gondolom, ez az akció nem jöhetett volna létre, ezúton is köszönöm neki!

– Hogy alakult a segélyakció?

– Bár már egy hónapja történt az eset, ma is rengeteg a felajánlás. Az emberek küldtek bútort, ruhát, gyerekjátékot, amit mind eljuttatok a családhoz. Meglepett, mert semmi ilyesmit nem vártam, de nagyon örülünk neki, hogy az emberek összefogtak egy jó célért. Szerintem a jót tovább kell adni, látom, az, hogy Hannáéknak segíthettünk, az ő életüket is pozitív irányba viszi. Az anyukája is nagyon hálás azért, hogy sok nehézség után kaptak az élettől egy kis jót, úgy tekint ránk, mint a megmentőikre. Ettől néha zavarban is vagyok, nekem az az öröm, hogy látom, boldogok, egészségesek.

– Tartjátok a kapcsolatot?

– Rendszeresen beszélünk, van, hogy naponta többször is. Hannát ma is megviseli, ami történt, de a sok támogatás, szeretet segíti a lelki gyógyulását is. Az ajándékba kapott rendőrségi pólót szinte le sem lehet venni róla, most már büszke arra, amit tett, és minden oka megvan, hogy büszke is legyen rá. Amióta találkoztunk, ő is rendőr szeretne lenni, amikor a rendőrség felé járnak az édesanyjával, mindig integet a térfigyelő kamerába, tudja, hogy látjuk.

– A tetoválásaid mit jelképeznek?

– Érdekes történet, mert amikor 2018-ban először jelentkeztem rendőrnek, éppen a tetoválásaim miatt utasítottak el, de én nem adtam fel, és most itt vagyok, rendőr vagyok. Számomra mindegyik mintának külön jelentése van, mind kötődik egy fontos eseményhez az életemben. A legtöbbet én magam terveztem, nem szerettem volna, hogy olyan tetoválás legyen rajtam, amit bárki más is megcsináltathat.

– Mit szólnak a családban ahhoz, hogy rendőr lettél?

– A párom is rendőr, közlekedési szakterületen szolgál. A rendőrség udvarán találkoztunk először. Az unokanővérem szintén rendőr, ahogy a férje is. A barátaink közül is sokan rendőrök, ez a világ a civil életben is teljesen körbevesz minket. Erre szükség is van, hiszen bárkihez fordulhatok akár szakmai kérdésekkel, de azt is megértik, ha a szolgálat miatt felborul a tervezett programunk. Természetesen a szüleim is támogatnak és büszkék rám.

– Mit viselsz nehezen rendőrként?

– Nehezen viselem a gyermekbántalmazást, sokszor ilyen eseteket látva én is nagyon dühös vagyok, de tudom, hogy nem vonódhatok be az ügybe, megfelelő távolságot kell tartanom, hogy tényleg segíthessek az áldozatoknak. Szerencsére otthon mindent megbeszélünk a párommal, aki teljesen megérti, mit érzek, és támogat. Ez a titkunk, nem kell magunkban tartani a napi kihívásokat.

– Mit jelent neked a rendőrség?

– A rendőrségen belül megtaláltam a helyemet azzal, hogy segíthetek. Ha lehetne, egyszerre lennék katona, rendőr, tűzoltó, mentős, ám ezt, belátom, nem tehetem. Szívügyem a gyerekek segítése, de minden terület nagyon érdekel. Remélem, hogy majd elég tapasztalattal a hátam mögött lehetőségem lesz egyszer a körzeti megbízotti feladatkörben helytállni.

– Mit üzennél azoknak, akik fontolgatják, hogy rendőri pályára lépnek?

– Szerintem mindenkinek eljön az életében az a pont, amikor rájön, hogy mit is szeretne csinálni, ők is hallgassanak a szívükre! Aki rendőr szeretne lenni, abból rendőr is lesz, a negatív hangokra pedig ne figyeljenek, bátran kérdezzék a rendőr ismerőseiket, és hallgassanak a megérzéseikre! Nekem is vannak nehezebb napjaim, de egyszer sem jutott volna eszembe, hogy itt hagyjam ezt a pályát. Büszke vagyok, hogy rendőr lehetek.

K. D.

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA