„Lányok, nem ismeritek a járdát?” – ez az egyetlen mondat egykor szigorú rendőri figyelmeztetésnek hangzott, ma pedig már egy több mint három évtizedes szerelem kezdetére emlékeztet. Deák Tamás főtörzszászlós, a Jászberényi Rendőrkapitányság Közlekedésrendészeti Osztály szolgálatparancsnoka és felesége, Deák-Fekete Éva törzszászlós ugyanott dolgozik, ahol pályafutásukat töltötték. Bár a rendőrség sok nehéz pillanatot hozott számukra, egyetlen percig sem bánták meg, hogy ezt az utat választották, Tamás 35, Éva 31 évvel ezelőtt.

Éva mindössze 18 éves volt akkor.

– A barátnőmmel mentünk fagyizni, és persze az úttesten sétáltunk, nem a járdán – meséli Éva. – Akkoriban ez teljesen megszokott volt a faluban. Egyszer csak megállt mellettünk egy rendőrautó, és kiszólt a sofőr: „Lányok, nem ismeritek a járdát?” Azt mondta, menjünk azon. Mi azonban nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget a figyelmeztetésnek. Elhajtott a kocsival, mi pedig ugyanúgy mentünk tovább az úton. Aztán egyszer csak visszatolatott mellénk, és a rendőr odaszólt: „Lányok, elfelejtettem mondani, hogy nem tréfálok!” Na, akkor már tudtuk, hogy jobb lesz szót fogadni.

Az esetet később nevetve mesélték el a barátoknak a focipályán, ahol kiderült, hogy a szigorú rendőr Deák Tamás volt.

– Akkor ugrott be, hogy gyerekkoromból ismertem – mondja Éva.– A szomszéd faluban lakott. Nem sokkal később az unokatestvérem esküvőjén újra találkoztunk, ahová őt is meghívták.

Éva ekkor már pontosan tudta, hogy szeretné felkelteni a figyelmét.

– Mindent megtettem ezért – folytatja mosolyogva. – A rokonok is észrevették, hogy miben mesterkedem, és a vacsoránál mellé ültettek. Beszélgetni kezdtünk, aztán amikor indulnom kellett haza, másnap dolgoztam az óvodában, felajánlotta, hogy hazavisz.

Az út végén pedig elcsattant az első csók. A fiatalok ezután szinte mindennap találkoztak. Egyetlen kivétel volt csupán. Tamás akkor már baleseti helyszínelőként dolgozott.

– 1994 júliusában egy rendkívül súlyos közlekedési balesethez riasztottak minket – idézi fel. – Egy pótkocsis teherautó és egy Dacia ütközött össze. A személykocsiban egy család utazott két kisgyermekkel és a kutyájukkal. Senki sem élte túl. Az autó az árokba borult, a rakományként szállított kavics pedig teljesen betemette őket. A tűzoltóknak ki kellett ásniuk a holttesteket. Az volt az egyetlen alkalom a pályafutásom során, hogy egy gyors, múló rosszullét fogott el. Az érzés soha többé nem tért vissza. Aznap este a munka miatt nem jutottam el Évához.

A rendőri munka számtalan nehéz helyzettel jár, de Tamás szerint vannak események, amelyeket egy életre magával visz az ember. Eredetileg rádió- és televízió-műszerészként dolgozott.

– Aztán megszűnt a gyár, ahol dolgoztam, és egyik unokatestvérem javasolta, hogy próbáljam meg a rendőrséget. 1991-ben szereltem fel járőrként, néhány hónappal később pedig már baleseti helyszínelőként dolgoztam, egészen 2012-ig. Ekkor szolgálatparancsnok lettem. A helyszínelést azonban soha nem hagytam teljesen abba. Ha szükség van rá, ma is kimegyek egy-egy eseményhez.

Éva gyerekkora óta két álmot dédelgetett.

– Színésznő vagy rendőr szerettem volna lenni. Édesapám tanácsára végül az óvónői pályát választottam. A sors azonban másképp alakította az életemet. Megszűnt a munkahelyem, és megláttam egy rendőrképzésről szóló felhívást. Azonnal jelentkeztem.

Aztán 1994 augusztusában fejezte be a tanfolyamot, és ugyanabban a hónapban férjhez ment Tamáshoz.

– Az az év hihetetlenül sűrű volt. Esküvő, iskola, majd nem sokkal később kiderült, hogy érkezik az első gyermekünk. Lányunk 1995 októberében született meg. Ma már harmincéves. Még az érkezése előtt házat vettünk Jászteleken, ahol a mai napig élünk. A fiunk 2001-ben született. Tulajdonképpen 31 év alatt nem változott sok minden: ugyanaz a falu, ugyanaz a ház, ugyanaz a hivatás.

Sokan azt gondolnák, hogy a házaspár rendszeresen együtt dolgozott, ám ez valójában nem így történt.

– A vezetők mindig figyeltek arra, hogy ne kerüljünk ugyanarra a szolgálatra vagy osztályra – magyarázza Tamás. – Legfeljebb egy-egy helyszínen találkoztunk. Én intézkedtem, Éva pedig helyszínt biztosított, vagy terelte a forgalmat.

– Mindketten rendőrök voltunk, ezért nagyon oda kellett figyelni a beosztásokra. Sokszor a család miatt vállaltam más feladatokat, hogy a gyerekekkel mindig legyen otthon valaki – jegyzi megi Éva.

Éva ma a humánigazgatáson dolgozik, közel 140 kolléga ügyeit intézi.

– Mindig azt mondom, hogy nekem 140 „gyermekem” van. Figyelek arra, hogy mindenkinek rendezettek legyenek a munkaviszonyával kapcsolatos dolgai, időben menjenek vizsgálatokra, képzésekre, ha hozzám fordulnak a problémájukkal, mindenkinek segítek, tájékoztatom őket. Nagyon széleskörű a munkám, sok odafigyelést igényel, de nagyon szeretem.

A rendőri hivatásnak azonban ára van. Lányuk egyik legfájóbb gyermekkori emléke a karácsonyokhoz kötődik.

– Sokszor sietni kellett haza a nagyszülőktől, mert Tamásnak éjszakás szolgálatba kellett mennie – mondja Éva. – Nem mindig tudtuk együtt tölteni az ünnepeket. A lányunk ezt nehezen viselte.

A család azonban megtanulta elfogadni a hivatással járó áldozatokat. A szolgálat után sem unatkoznak. Évek óta közös szenvedélyük az éneklés. Kezdetben csak otthon dalolgattak, később azonban egyre többen biztatták őket.

– Egy bálban kezdődött minden – meséli Éva. – Elindítottak egy Neoton-slágert, én pedig mikrofont ragadtam. Az embereknek tetszett.

A fellépések száma egyre nőtt, ma már rendszeresen szerepelnek települési rendezvényeken, retró esteken és adventi műsorokban is.

– Mi soha nem hirdettük magunkat. Egyszerűen híre ment, hogy éneklünk – meséli.

Olyannyira, hogy idén a Jász-Nagykun-Szolnok megyei rendőrnapi ünnepségen is felléptek.

– Amikor a rendőrkapitány megkérdezte, hogy vállalnánk-e a műsort, én rögtön azt kérdeztem: mit kell előadni? – nevet Éva. – Nagyon jól fogadták a műsorunkat. Hihetetlen élmény volt. Sokan gratuláltak nekünk. Azóta is rendszeresen fellépünk.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN