Van, akinek már egy hétköznapi munkanap is komoly kihívás. Szabolcs azonban nem az az ember, aki megállna a napi rutin szintjén. Miközben a Nógrád Vármegyei Rendőr-főkapitányság Informatikai Osztályának főügyintézőjeként a felelős rendszerek működéséért dolgozik, mellette közel harminc éve a harcművészet az élete, és ma már az ultrafutásban is nagyszerű eredményeket ér el.

Nem egyenesen vezetett az útja a rendőrséghez. Erdészcsaládból származik, és sokáig maga is ezen a területen dolgozott. A természet közelsége, a fegyelem és a kitartás már ekkor meghatározta az életét. Később azonban új irányt választott, a munka mellett elvégezte az informatikai mérnöki képzést, és 13-15 évvel ezelőtt már az informatika világában kezdett dolgozni. 2018-ban csatlakozott a rendőrséghez, ahol azóta is az informatikai rendszerek üzemeltetésével és a hozzá kapcsolódó feladatokkal foglalkozik. Ma már az informatika és a fegyelem ugyanúgy meghatározza a mindennapjait, mint a sport.

– Tizenhat évesen találkoztam először a harcművészettel – meséli. – A kollégiumban láttam egy bemutatót. Megtetszett. Először csak a mozgás miatt kezdtem el. Tetszett, érdekelt, jólesett. Aztán ahogy egyre több időt töltöttem ebben a közegben, rájöttem, hogy ez nemcsak fizikai mozgás, hanem komoly személyiségfejlesztő erő is.

Immár 30 éve gyakorolja a harcművészetet. A Kagami-ryú stílus oktatója és fekete öves mestere, amely a japán hagyományokat tisztelő, szamurájszellemiséget őrző fegyveres harcművészeti stílus, amelyben az ütések és a rúgások mellett olyan tradicionális eszközök is szerepet kapnak, mint a nuncsaku, a tonfa, a sai villa vagy a katana.

– Huszonöt éve oktatom a harcművészetet – magyarázza. – Számomra ez nem csupán egy mozgás, hanem egy életforma is, amelyben a mester szerepe nem ér véget az edzőterem ajtajában. Ez nálam teljesen beleivódott az egész életembe. A fegyelem, az önuralom, a kitartás és a példamutatás az élet minden területére átszivárgott.

Tanítványainak sem pusztán technikát ad át.

– Mindig azt mondom nekik: a cél nemes dolog, de az út sokkal fontosabb. Hogy hogyan jutunk el odáig. Ahhoz, hogy valamit elérjünk, rengeteg munkát és energiát kell beletenni – teszi hozzá.

Azt tanítja meg nekik, hogy minden valódi eredmény mögött rengeteg munka áll, és a nehezebb út sokszor értékesebb. Ez a szemlélet később a futásban is új értelmet nyert. Pedig a futás nem volt számára szerelem első látásra.

– Amikor először elkezdtem rendszeresen futni két és fél évvel ezelőtt, nagyon unalmasnak találtam – emlékszik vissza. – Aztán a fordulatot az hozta, hogy közben elkezdtem zenét hallgatni, és mikor csak arra figyeltem, egyszer azt vettem észre, hogy 10-12 kilométereket futok le úgy, hogy fizikailag szinte nem is fáradok el. Innen jött a következő lépés, elhatároztam, hogy lefutok egy félmaratoni távot. Egyik nap munka után indultam neki. Bár esett az eső aznap, nem ettem előtte és víz sem volt nálam, mégis megcsináltam. Ez annyira ösztönzőleg hatott rám, hogy tudtam: ennél többre is képes vagyok. Úgy gondoltam, én nem a tempómmal fogok kiemelkedőt elérni, hanem a hosszú távval: kétszer maratont és 45 évesen 45 kilométert futottam le. Aztán jött a következő cél, egy sokkal hosszabb táv volt: 125 km.

A távot tudatosan szakaszokra osztotta.

– Péntek reggel indultam, először Salgótarjánból futottam Pásztóig 36 km-t, majd egy óra pihenés után még 18-at Apcig. Ott az egyik tanítványomnál szálltam meg, aki futás közben is kísért. Másnap reggel újabb 28 km következett Aszódig, majd délután 18 Gödöllőig. Vasárnap reggel pedig a maradék 25 km következett. Nem egyedül tettem meg, volt, aki biciklivel kísért, a feleségem a pihenőpontokra jött autóval, hozott enni, inni. Az utolsó 10 km-en pedig barátaim, csapattársaim és tanítványaim is csatlakoztak. Ők is szerettek volna részesei lenni. A közösségi élmény számomra legalább annyira fontos volt, mint maga a teljesítmény. Nem az érdekelt, ki milyen tempóban fut. Mindenkinek saját magával kell versenyeznie. Az volt a lényeg, hogy együtt érjünk be. Sokan mondják, hogy nincs idejük mozogni. Nekem három gyerekem van, kertes házban lakom, ugyanúgy dolgozom, mint mások. Reggelente futva teszem meg az utat a munkahelyemig. Egyszerűen annyival korábban kelek, hogy tudjak futni 10-15 km-t. Persze nem esik jól minden reggel elindulni. Nekem is voltak holtpontjaim. De a harcművészet megtanított arra, hogy akkor is csinálni kell, amikor nincs kedvem. Hangoskönyvet szoktam hallgatni futás közben, ami motivál is.

Szabolcs számára a fejlődés nem áll meg. Sőt.

– Úgy érzem, mindig lehet tovább fejlődni. De ehhez ki kell lépni a komfortzónából, fizikailag és mentálisan is. A lényeg a rendszeresség és a fokozatosság.

A következő célja már megvan: négy nap alatt körbefutni a Balatont napi 50 km-es szakaszokkal. A harcművészet náluk családi hagyomány. Talán nem is meglepő, hogy a gyerekei is követik az édesapjuk példáját. Húszéves fia hamarosan fekete övre vizsgázik, 17 éves gyermeke barna öves, 13 éves lánya szintén a barna övre készül.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN