Sok hír szól arról, hogy vonat gázolt gyalogost vagy ütközött autóval vasúti átjáróban. Legutóbb Szentmártonkátán tarolta le a Tokaj Intercity az elé hajtó kocsit. Az esetek többségében a tilos jelzés ellenére hajtott a sofőr a sínekre, és életeket vitt el a közeledő szerelvény. Pedig van figyelmeztetés is elég – látok a közösségi médiában megosztott, az autóstársaknak szóló, egymást a veszélyre figyelmeztető céllal feltett videókat is, amelyeknél a felnyitott sorompó és „szabad” jelzés mellett suhan át a vonat a vasúti átjáróban. Ilyen látványban már nekem is volt részem, és akik akkor ott álltunk, valószínűleg már sosem hiszünk másnak, csak a saját szemünknek, mielőtt a sínekre hajtanánk. Egyébként is ez lenne a normális, hiszen a fehéren villogó lámpa nem szabad utat jelez, csupán azt, hogy működik az eszköz. Az élet megér egy lassítást és egy körülnézést, mielőtt az autó rágurul a vaspályára. Előlopakodik egy régi emlék a sok közül azokból az évekből, amikor a tűzoltók munkáját fényképezhettem – már első alkalommal egy vonat–személyautó ütközéshez hívtak. Ott szembesültem először a halállal és az ember hihetetlen törékenységével, azzal, hogy egy tizedmásodperc alatt lesz semmivé egy élet.

De a másik oldalról is ismerem a történetet. Nagyapám évtizedekig egy legendás 424-es gőzösön volt mozdonyvezető. A vicces történeteket ezekből az időkből nagyon sokszor hallgattam gyerekkoromban, de ahogy múlt az idő és már kérdezgettem is tőle, előkerültek a kevésbé vidám emlékek is. A már említett baleset látványa után sokat beszélgettem vele a munkájáról, és ez szembesített a vonatot vezető ember teljes tehetetlenségével, hiszen a 424-es mozdony a maga több mint 83 tonnájával nem tudott időben megállni, ha elébe került valami vagy valaki. A kérdésemre, hogy mit lehet ilyen esetben csinálni, a válasza a következő volt: „Az első alkalommal kétségbeesetten húztam a vészféket és láttam az ütközést, amit nyilván nem tudtam elkerülni. Nagyon megrázó, rettenetes élmény volt. Az utána következő alkalommal pedig a vészfékezés után én megfordultam és háttal álltam, míg a vonat meg nem állt. Összesen tizenegyen voltak…”

A vonattal szemben nincs esély. Nagyobb, gyorsabb, sokkal hosszabb a fékútja, mint az ember gondolná. A sorompónál átkelő gyalogosnak, biciklisnek, autósnak viszont vélhetően van életösztöne, látása, hallása és ideje arra, hogy ezeket használja. Persze tudom, sietünk állandóan, de ne higgyünk a nyitott sorompónak, a fehéren villogó kerek fénynek, mert azon a fékezésre szánt plusz öt másodpercen már nem múlik semmi. Illetve de. Az élet.

SZ. G.

FOTÓ: RENDŐRSÉG