Az állomás peronján hatalmas plakát, rajta a felirat: „Ha a Balatonon segítségre van szükséged vagy bajba jutott embert látsz, hívd a 1817-et!” A képen egy fiatal vízimentő. Pff, ez aztán tök felesleges a déli parton, hiszen derékig sem ér a víz.

A nap még a délutáni órákban is forrón süt, egy sör is könnyen megüti az embert. Nem baj, legalább olcsóbb lesz a jókedv!

Bálinttal már fejenként 2,5 sörnél tartanak, lassan alkonyodni kezd, ideje valami zene után nézni, mert ahol zene van, ott csinos lányok is! A Plázson egymás után sorakoznak a szórakozóhelyek és a kocsmák, nehéz választani. Végül amellett döntenek, amelyik előtt a legkisebb a sor.

…

– Ugyan, ne lógasd az orrod, majd legközelebb összejön valami!

– Ah, pedig már olyan közel volt, hogy megadja a számát!

– Tudod, mi lenne nagy buli? Most, éjszaka csobbanni egyet! Na, benne vagy?

– Most? De hát tök sötét van, a part sincs kivilágítva, nem fogunk visszatalálni, szerintem ez nem jó ötlet.

– Na, látod ezért nem kaptad meg a számát, nem vagy elég tökös! Ide nézz! – kiáltotta Bálint, és már gázolt is be a vízbe.

Ákos tehetetlenül figyelte, ahogy barátja alakját elnyeli a sötét. Csak a hangját hallotta, ahogy lassan távolodott a parttól.

– Na, gyere már be, tök jó a víz!

– Nem, fáradt vagyok, menjünk inkább haza!

– Na, pontosan ezért… – csapkodás hallatszott a víz felől, mintha valaki úszni próbálna.

– Bálint, minden oké?

Csönd.

– Ez nem vicces, hallod! Válaszolj!

Csönd.

– Atyaég, mi is volt az a szám? 1812? Vagy 1817? 1817!!! Igen, biztosan ez volt, 1817!

NEMES CSILLA

FOTÓ: PIXABAY