– Az iskola befejezése után nem tudtam, hova tovább. Egyik este a haverokkal beszélgettünk, talán kissé emelkedett hangulatban, amikor valaki bedobta: mi lenne, ha rendőrök lennénk? Viccnek indult, de én komolyan vettem – meséli.

Nem sokkal később már a Körmendi Rendészeti Szakközépiskolában találta magát, ahova 2006-ban felvételizett. Nem volt könnyű bejutni: a jelentkezők felét vették csak fel. 2008-ban Budapesten, a IV. Kerületi Rendőrkapitányságon kezdte meg szolgálatát, rögtön a mély vízben. De nem bánta.

– Jó volt, hogy ott kezdtem. Sok tapasztalatot szereztem. A nagy számok törvénye alapján ott tényleg minden megtörténhetett, és rengeteget lehetett tanulni belőle – mondja. – Csak hét hónapot töltöttem a fővárosban, de mély nyomot hagyott bennem. Jó volt a váltásom, gyorsan beilleszkedtem. Már felszerelés előtt bementünk a szobatársammal a kapitányságra bemutatkozni. Nagyon meglepődtek, de be is loptuk magunkat az osztályvezető szívébe, amikor két kis suhancként, 20 évesen megjelentünk. Meg is jegyezte: „Srácok, ti jó kezekbe kerültök.” És így is lett.

A szíve viszont hazahúzta, Pécsre került, ahol egykori tanulóként már jó ajánlólevelet szerzett.

– A közlekedési osztályvezető azt mondta, mikor még tanuló voltam, ha egyszer lehetőségem lesz visszajönni, szívesen látna – emlékszik vissza. – Érezte, hogy odateszem magam. Másfél év elteltével már megbízással helyszíneltem. Azóta is ezt csinálom, immár tizennégy éve. Szeretem a munkám, jól akarom csinálni. Megszereztem az összes jogosítványt, amit lehet. Nem azért, mert vezetni akartam, hanem mert pontosan akartam érteni, mi történhetett egy-egy balesetnél. Tudjam, milyen egy holttér, hogyan viselkedik egy busz egy kanyarban vagy egy hajó a vízen. Van engedélyem motorkerékpárra, személykocsira, teherautóra, kisgéphajóra, sőt még buszra is. Volt egy eset, amikor ez különösen jól jött. Egy motoros egy kanyarodó buszt próbált megelőzni, baleset lett belőle. A vizsgálat elsőre a buszvezetőt hibáztatta, de én nem sokkal korábban szereztem buszvezetői jogosítványt, és a saját tapasztalataim meg a nyomok alapján kiderült, a sofőr nem lehetett hibás. Fel is mentették. A halálos baleseteket nem lehet megszokni, csak megtanulni kezelni. Fokozatosan szoktam hozzá. Tanulóként az első szolgálatomban már halálos balesethez mentünk. A mentorom kiváló ember volt, azt mondta: „Ide most nem megyünk közel, erre nincs szükségetek.” De a kíváncsiság erősebb volt, odanéztem, és megláttam egy leszakadt végtagot az úton. Sokkoló volt. Akkor értettem meg igazán, mitől akart megóvni. A mentor módszere hatott. Nem dobtak rögtön a mély vízbe. Fokozatosan vezettek be. Talán ennek is köszönhető, hogy ma is tudom csinálni ezt a munkát, képes vagyok elvonatkoztatni, amikor kell.

Mégis akadnak esetek, amelyeket soha nem felejt el.

– Volt egy baleset, amelynél négy kisgyerek volt a kocsiban. Az anyuka vitte őket edzésre, de sem gyerekülést, sem biztonsági övet nem használt, egy vízátemelő zsiliphez csapódtak, a kocsi felborult. Szerencsére csak 30-40 centis volt a víz, így nem történt tragédia. De a látvány, a hangok, a négy gyerek sírása a mai napig megmaradt bennem.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA