– Vannak történetek, amelyek elsőre egyszerűnek tűnnek, aztán kiderül róluk, hogy sokkal összetettebbek. Szerintem az élet is ilyen, mint egy fa. Vannak ágai, minden mindennel összefügg – mondja, miközben egy négyzet alakú papírt simít az asztalon.

A rendőrségi munka gondolata nem egyetlen pillanatban született. Középiskolában a vegyészet és a természettudományok iránt érdeklődött. Édesapja dobta fel az ötletet, mi lenne, ha először rendőrnek állna, és majd csak utána vegyészmérnöknek. Mindig is szeretett segíteni az embereknek, ez vezérelte, így végül a mérleg a rendőri pálya felé billent, és aztán ott is ragadt.

– A Békés Megyei Rendőr-főkapitányságra szereltem fel, foglalkoztam ifjúságvédelemmel, bűnmegelőzéssel, és belekóstoltam a vizsgálati munkába is 1997-ben. Később már csak ifjúságvédelemmel foglalkoztam. 2000-ben a Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Osztályára kerültem, ahol kiemelet főelőadóként dolgozom.

Az origami jóval korábban lépett be az életébe. Egy kiállításon kezdődött egy díszes papír fülbevalóval, amit egy akkor számára fontos lánynak vásárolt. A kapcsolat elmúlt, a papír maradt. Egy lelkes kis közösségben tanult hajtogatni még abban az időben, amikor a leírásokat postán kérték ki, és egy kakukkos óra elkészítése tizenöt oldalnyi rajzból állt.

– Én inkább papírhajtogatásnak hívom – meséli. – Amikor hajtogatsz, az egyik kezed az anya, a másik az apa, a kész figura pedig a gyermek. Számomra az origami figyelem, türelem, struktúra. Pontosan az, ami a rendőri munkában is nélkülözhetetlen. Ezenfelül pedig alkotni lehet belőle. Egy papírdarab bármikor ott lehet nálad. A mai napig, ha például utazom a metrón és valakit szomorúnak látok, hajtogatok neki valamit. Mindenki másképp fogadja, de sokan jó szívvel veszik a gesztust, mosolyognak. Egy daru (japán madárhajtás), egy kutya, egy szöcske, apró dolgok, amelyek megszakítják a nap menetét.

Saját alkotásai is vannak, publikált modellek, névvel ellátott kusudamák, papírlabdácskák. Van olyan alkotása, amely egy japán lapban is megjelent. Nem a versenyszellem hajtja – az alkotás öröme.

– Papír mindig van – magyarázza. – És a jó munka teremtő élménye is. A hajtogatás fejleszti a gondolkodást, a kézügyességet, de leginkább az önbizalmat: azt az érzést, hogy alkottál valamit.

Hogy visszatér-e aktívabban az origamis közösségbe? Nem zárja ki. Aznap is hívták egy találkozóra. Közben a papírt félbehajtja, eligazítja, majd finoman lenyomja az élét. A figura megáll. Ahogy ő is – két hivatás között, mégis ugyanabban a rendben.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN