A sortűznek borzasztó hatása volt, súlyosan megsebesültek, így további szembenállásra nem is gondoltak. A két rendőr véresen, sebesülten próbált menekülni, de Péterffy csak a 34. számú házig ért el, ott összeesett és meghalt. Varga István a 24. számú házig jutott a további golyózáporban számos súlyos sebével, s onnan az udvarokon át menekült, több kerítésen átmászott. Eljutott a Vécsei-malomhoz, ahonnan azonnal telefonált a központi rendőrség inspekciós irodájába. Kallós Béla rendőrbiztosnak jelentett, aki azonnal riadóztatta a szabad királyi város egész állományát. Több mint harminc zsaru érkezett a helyszínre, és szomorú, véres látvány tárult eléjük. A házak oldalfala tele volt revolverlövedékek ütötte lyukakkal, végig az utcán piros vérsáv jelezte a rendőrök menekülési útját. Péterffy holtan feküdt, míg Varga halálsápadtan várta őket a Vécsei-malomban. Homlokából, amelyet szintén lövés ért, még mindig folyt a vér, amikor Neviczky János fogalmazó ki akarta hallgatni. De már csak suttogni tudott, és a három súlyos sebe miatt elájult. A negyedik lövedéket, ami a szívét érte volna, vastag noteszének lapjai fogták fel. A mentők a klinikára szállították, míg Péterffy holttestét a bonctani intézetbe vitték. Rövid idő múlva a helyszínre érkezett a törvényszék elnökhelyettese, valamint egy ügyész, akik a hathatósabb nyomozás végett intézkedtek, hogy a csendőrség is segítsen be. Mintegy ötszáz embert kérdeztek ki, de a tettesekről senki sem akart tudni. A rendőrkapitány és a királyi ügyész úgy döntött, az egész városnegyedet lezárják a csendőrökkel és a rendőrökkel. Senkit nem engedtek sem ki, sem be. Leitner Márton rendőrbiztos vezetésével pedig zsaruk és csendőrök írták össze a legényeket, megjelölve, hogy kit találtak otthon, és ki maradt távol éjszakára hazulról. Az összefogdosott legények csak nem akartak vallani. A városi rendőrfőkapitányt, aki szabadságon volt, táviratban értesítették a vérengzésről.

Másnap déltájt sikerült a kórházban kihallgatni Varga Istvánt, aki elmondta, hogy gyakorlatilag kelepcébe csalták őket. A támadás előtt öt revolverlövést hallottak ugyan, de nem gyanakodtak semmire, mert teljesen megszokott volt, hogy ünnepekkor a levegőbe lövöldöztek a külvárosi legények. A Magyar és a Liliom utca sarkán mintegy 15 legény ácsorgott, akik érkezésükre szétrebbentek. Három a Liliom utcában indult el, de már szándékosan lármázva és duhajkodva, így a zsaruk követték őket. A Pacsirta utcában belefutottak az utcát elálló mintegy negyven hangoskodó-felhergelt legénybe. Ekkor a rendőrök kihúzták a tokból a kardot. Péterffy annyit mondott nekik: „Fiúk, vigyázzatok, mert baj lesz!” Alighogy kimondta, revolver dörrent irányukba. Még Péterffynek Varga odaszólt, látva a túlerőt: „Meneküljünk!” De a lövés szinte jeladás volt, több mint két tucat fegyver emelkedett feléjük célozva, és dördült el.

Az ügy kapcsán az egyik helyi újságíró az alábbi megállapítást tette: „Ha azok a csavargó, suhanc gazemberek hurokra nem kerülnek, és a törvény ereje nem statuál szigorú, igazságos, elrettentő példát, akkor egészen bizonyos, hogy ezek a gyilkosságok napirenden lesznek, s a kötelességét teljesíteni küldött rendőr a biztos halálba megy oda.”

A gyilkosságnak volt előzménye, július 11-én a külvárosiak, a „hóstátiak” marhái tilosban legeltek, és úgy negyven rendőr bevonásával hajtották be őket. Szükség is volt erre a létszámra, mert körülbelül 150 főre szaporodott a kaszával és kapával felfegyverkezettek hada, s bizony erőszakkal kellett őket széjjelzavarni. A hóstátiak ezt nem felejtették el, és elhatározták, hogy bosszút állnak a hatóságon.

Másnap, július 22-én délutánig nyolc embert tartóztattak le, akik az addigi vallomások alapján biztosan részt vettek a gyilkosságban. Tekintettel a tömeges letartóztatásokra és arra, hogy a városi rendőrségi fogda igen kicsi volt, igénybe vették az ügyészségi fogházat is. Délután 11 helyen házkutatást tartottak. Két fegyverszakértő is megvizsgálta az összeszedett, jórészt ócska, régi fegyvereket, s próbalövéseket is végeztek velük.

Augusztus 4-én városi szakbizottsági ülésre került sor. A hatvanfőnyi állományt nem tartották elégségesnek a közrend fenntartására. Új szabályrendeletet fogadtak el a fegyvertartásról: Kolozsvár területén ettől kezdve fegyver (puska, forgópisztoly) tartásához engedélyre volt szükség. Azok azonban egyáltalán nem kaphattak engedélyt, akiket rablás, zsarolás, lopás vagy orvvadászat miatt elítéltek.

Szeptemberben tíz legény állt a bíróság előtt, kilenc napig tartott a pör. A bíróság folyosóin csendőrök álltak, s az esküdtszéki tárgyalóterembe csak „belépti jeggyel” lehetett bemenni. Kilenc embert ítéltek el, a fő szervezők, Albert Mihály hat, Bányai Mihály négy, Hatházi Samu három, Tárkányi György két év és hat hónap, míg a többiek két év fegyházbüntetést kaptak.

PÉTERFY ÁDÁM

Számos sebet kapott, de a halált okozó lövedék a bal lapockájánál fúródott be, és a mellkasa jobb oldalán a jött ki, így az egész „belső részét összerombolta”. Özvegyének Kolozsvár tanácsa elhunyt férje teljes fizetését utalta ki nyugdíjául, öt árva gyermeke pedig nevelési járadékot kapott. Az elhunytnak a város költségén díszes temetést rendeztek, és ingyen biztosítottak sírhelyet.

VARGA ISTVÁN

Családos ember volt. Az őrszemélyzet tagjaival együtt korábban dzsiudzsicura is oktatták. Az esettel kapcsolatban eskü alatt az alábbiakat vallotta a tárgyaláson: „Elindultunk a Téglás utca felé, hol már a legények nagyon felszaporodtak. Midőn közeledtünk hozzájuk, egyik fiú a tömegből ránk lőtt. Ez jeladás volt, mire sortüzet adtak reánk. A kollégám elővette revolverjét, de hogy lőtt-e vagy nem, nem tudom…” (A fegyvernek nyoma veszett, de több vallomás szerint két lövést adhatott le.)

KALLÓS BÉLA (1871–1927)

Őrmesterként a hódmezővásárhelyi csendőrszakasz parancsnoka 1897-től. Aztán kilépett, és 1900-tól Vásárhelyen II. osztályú rendőrírnok, majd Budapesten öthetes tűzoltó-szaktanfolyamon vett részt. 1901-ben lovagias ügyben karddal párbajozott, eredetileg segéd volt, de „beugrott” egy rövidlátó, a maga védelmére képtelen, afférban érintett ismerőse helyett, könnyű sérülést szenvedett. A törvényszék bűnösnek mondta ki párviadal vétségében, és háromnapi államfogházra ítélte. 1902-ben nevezték ki II. osztályú rendőrbiztosnak Kolozsvárra, s közel két évtizedig ott szolgált. 1920-tól rendőrfelügyelő az állami rendőrségnél. Rendőrségi főfelügyelőként bőven harminc évet meghaladó rendészeti szolgálatot követően hunyt el a kalocsai kapitányság őrszemélyzetének parancsnokaként.

A HÓSTÁTIAK

Külvárosi lakók Kolozsvár keleti részén, számukat akkoriban mintegy ezer családra tették. Bocskai István fejedelem hajdúivadékainak tartották magukat, akik a Tiszántúlról érkeztek oda. Hiteles adatok szerint viszont I. Rákóczi György vitte őket, talán azért is, hogy a város kálvinista lakóinak számát szaporítsák a túlsúlyban lévő unitáriusokkal szemben. Kemény, vérengző legények voltak, úgy pusztítottak Erdélyben, mint a pogányok. E nyers katonák utódait hívták „hóstáti”-nak (a német Hochstadt szóból). Legényeik nagy része rakoncátlan volt, egész nap a mezőn, éjszaka az utcán kószáltak, csatákat rendeztek a szomszéd utcabeliekkel, rendőrökbe kötöttek bele, és békés járókelőket támadtak meg virtusból.

ROZSOS TAMÁS ALEZREDES, MESTEROKTATÓ

FOTÓ: ARCHÍV