Kedvesen talpraesett és érdeklődő. A helyén van a munka világában, ezt a rangos szakmai elismerés is igazolja, és e megállapításban az is benne van, hogy a sors messziről hozta a Szombathelyi Hívásfogadó Központba.

– Nyíregyházáról származom, és három gyermekünk születése előtt a kereskedelemben dolgoztam. 2018-ban költöztünk Szombathely közelébe, és először itt is a kereskedelemben szerettem volna elhelyezkedni, ami háromgyerekes anyukaként nem olyan egyszerű, de mivel megtanultam és szeretek is emberekkel bánni, a HIK-be is beadtam a jelentkezésem. Örültem, hogy felvettek, és a mai napig nagyon szeretek itt dolgozni – mondta az év operátora, aki 2020 októberében mondta ki előszőr: „Jó napot! Itt a segélyhívó…” – Remek kollektívába kerültem, és tetszik is, hogy ez sok szempontból csapatmunka. Tőlem főleg nyíregyházi helyszínekkel kapcsolatban szoktak segítséget kérni. Legutóbb például egy kollega azt kérdezte, mi az a Barbizon, mert a segélykérő azt mondta, ott van, annak a közelében, és rögtön rávágtam, egy sóstói hotel.

A háttérből az ünnepségre.

– Meglepődtem, amikor az osztályvezetőnk, dr. Horváth András Barna alezredes hívatott, és arról tájékoztatott, idén rám esett a választás: én lettem 2025 hívásfogadója, és hogy ezt az elismerést a február 11-ei ünnepségen fogják átadni. Persze gratulált is hozzá. Nem azért lepődtem meg, mert nem lennék rá érdemes. Jól is esik, amikor a munkámat elismerik, csak nekem valahogy komfortosabb, amikor ez a háttérben történik, nem pedig ünnepélyes keretek között. Ilyen típus vagyok – árulta el Ildikó, és elgondolkodott. – Most viszont, ahogy ezt a díszoklevelet nézegetem, úgy érzem, ez az elismerés a HIK-nél eltöltött eddigi öt évem megkoronázása, tulajdonképpen az ünnepség is kedvemre való volt. Jó volt átélni, ahogy a kollegák örültek nekem, és utána a csoportomból sokan gratuláltak, az ügyeleti főosztályt vezető dr. Székely György alezredes szavai is jólestek nagyon, de erre a serlegre aztán végképp nem számítottam! Először azt hittem, vándorserleg, de az nem lehet, mert belegravírozták a nevemet!

Amit nem lehet elfelejteni…

– A habitusomon kívül a mentoromnak, Verhás Imréné Bettinek és a műszakom csapatszellemének is köszönhetem azt a lelki könnyebbséget, hogy nem viselnek meg azok az emberi tragédiák, amelyeknek fültanújává válok munkám során. Minden pszichés terhet leteszek, amikor a kapun kilépek, de persze van, amit sokáig nem felejtek. Amikor egy súlyos baleset sérültjén igyekszem segíteni, utána nyomon szoktam követni, mi lett vele. Böngészem a híreket, beírom a keresőbe a kulcsszavakat. Eddig talán az fogott meg a legjobban, amikor egy idős férfi egy éles kanyarban kisodródott, és súlyosan megsérült, de nem vesztette el az eszméletét. Miután elmondta, hol érte a baj, küldtem hozzá mentőt és járőrt, de a katasztrófavédelmet is odarendeltem, mert nem tudta kinyitni a kocsi ajtaját. Hallottam is, ahogy a tűzoltók megérkeztek, és a roncsból kiszedték. Később a hírekben olvastam, sajnos nem élte túl – emlékezett mélyebbet sóhajtva, és egy balkáni vígjátékba illő gyerekszülés élményét is felidézte. – Tavaly nyáron egy nő azzal hívott egy somogyi falu széléről, hogy megindult a szülése. Azonnal küldtem mentőt, de vele kellett maradnom, mert a mobilja csak segélyhívásra volt használható. A mentőorvos instruálta az anyját, az egyetlen jelen lévő felnőttet, aki nem mindig hallotta jól, amit a doktor mondott, mert a házban 3-4 kisgyerek zsibongott. Aztán, amikor a baba félig már kint volt, a mama sokkot kaphatott, mert sikongva szaladt ki az utcára, ahol a telefont egy arra járó kezébe nyomta, majd úgy elszaladt, hogy vissza sem jött. Így esett, hogy a szülés további részét egy járókelő vezette le. Ezért is volt különösen felemelő, amikor az újszülött felsírt, és utána a mentősök is megérkeztek.

Viharos életmentés.

– A júliusi viharok alatti szolgálataink nagyon intenzívek voltak, égtek a telefonok, és a tűzoltók alig győzték a küldéseket, de amikor szélsőségesen drámai helyzetről értesültünk, gondolkodás nélkül átirányítottuk őket a sürgősebb esetekhez. Most is emlékszem, annak a néninek a rémületére, aki mozgássérült ismerősével rekedt egy alagsori lakásban. A befolyó víz szintje egyre emelkedett, a bejárati ajtót pedig nem tudták kinyitni, annyira nyomta a víz. Teljesen kétségbe voltak esve, de tartottam bennük a lelket, és a tűzoltók épp időben odaértek – magyarázta Aukszné Szabó Ildikó, és bár a munka pszichés terhét a kapunál lerakja, feladatköre visszahatott rá. – Amikor a gyerekeim szórakozni mennek, mindig a lelkükre kötöm, mi mindenre vigyázzanak, hogy elkerüljék a vészhelyzeteket. Udvariasan meghallgatnak, majd kórusban mondják: „Igen, anya, tudjuk, hol dolgozol.”

SZ. Z. J.

FOTÓ: FÜLÖP MÁTÉ