Bauxit amúgy buddhista tanító, alap- és mesterszakot végzett a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán, művelődésszervezést tanult az ELTE-n, majd a PTE Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Kar Filozófia Doktori Iskolájában szerzett doktori fokozatot. Foglalkozik kognitív nyelvészettel, nyelvészetfilozófiával, azaz tudja, miért használja a nyelvet időnként úgy, ahogy. Tudja, és most el is mondja.

– Új dalával a Bëlga a közlekedés egyik legveszélyesebb jelenségére reagált, arra, amikor türelmetlen sofőrök életveszélyes közelségben mennek a másik mögött, a normális tempóban haladót tolják le az útról, villognak rá, anyázzák…

– A Ne gyere a seggembe! című szám ötlete akkor született, amikor a nagyobbik fiammal elmentünk egy kétnapos kirándulásra Pozsonyba és Bécsbe, és ezen a két napon a kulturált közlekedés résztvevői voltunk, mert ezeken a helyeken mások a normák, a szabálykövetési elvek. Amikor aztán hazafelé átléptük a határt Komáromnál, azt vettem észre, hogy centikre jönnek mögöttem, villognak, dudálnak. Itthon voltunk.

– Mi következik ebből?

– Nem tudom, ki mondta, de nagyon igaz: ahogy egymással bánunk, az a hazánk.

– Sok a frusztráció.

– Sok. Márpedig azt ki kell engedni, különben megbetegít. Mondjuk, nem az utakon kellene kiengedni.

– Hanem hol?

– Koncerteken, focimeccseken, erre alkalmas tömegrendezvényeken. Egyébként a közlekedésben felbukkanó barmokban nem is az zavar, hogy szabálytalankodnak, hanem az, hogy ezzel veszélyt okoznak. Állandóan tippelgetni kell a körülötted lévők, mögötted jövők szándékait.

– Egy autós újságíró írta valahol kissé mérgesen: magyar ember a zöld lámpánál nem indul el, a pirosnál pedig nem áll meg.

– A közlekedés valóban a kultúránk tükre. Állítólag ma már a technika fejlődésének köszönhetően önvezető autóknak kellene járniuk az utakon, és ez egy olyan országban, ahol mindenki betartja a szabályokat, rendben is volna. De egy önvezető autó nálunk teljesen megzavarodna, nem tudná, kinek, milyen szabályszegésére reagáljon.

– Sokszor az átlagos autós sem tudja.

– Sokszor meg nem is akarja. Én például nyugodt autós vagyok. Kényelmes, csendes hibrid autóm van. Szerintem jót tenne az embereknek, ha nem egy kétszázötven lóerős kocsi lenne a fenekük alatt. Harminc éve vezetek, de még sosem okoztam balesetet, és a szabályokat sem szoktam áthágni. Milyen jó lenne, ha ezért járna jutalom. Egy pontrendszer alapján én, mondjuk, mehetnék legálisan száznegyvennel vagy százötvennel az autópályán, hiszen tudok vigyázni. Aki meg hülye, azt vágják meg százhúsznál, amíg észhez nem tér.

– A Ne gyere a seggembe! című új Bëlga-opus finomabb megfogalmazásban nem ütne ugyanekkorát?

– Nem lenne hiteles. Szofisztikáltan ez nem működne. Egyébként vannak olyan lemezeink, amelyeken egyetlen káromkodás sem hallható.

– Ahol viszont hallható, ott miért?

– Mert amikor elkezdtünk a zenével foglalkozni, divat volt a gengszter rap, amelyben bőven van feszültség és káromkodás, de úgy éreztük, hogy ennek ellenére túl visszafogott. Először poénból próbáltunk még rátolni erre, igyekeztünk minél durvább szövegeket írni, aztán kiderült, hogy ez másoknak is tetszik. Szóval, ha erről a közlekedési jelenségről udvariaskodva, visszafogottan beszélnénk, ha azt nem hitelesen közvetítenénk, akkor a dalnak nem lenne ereje.

– A Bëlga mindhárom tagja a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán végzett, mondhatni tehát, hogy a zenekarban mindenki spirituális úton jár. Ez sem tiltja a kemény megfogalmazásokat?

– Mi nem akarjuk a dolgokat valamiféle költői térbe absztrahálni. Az legyen a költők dolga.

– A kemény beszéd lassan polgárjogot nyer a nyilvános térben is. Vajon miért?

– Azt nem tudom, de Wahorn András, amikor épp hazaköltözött Amerikából, megkérdezte, hogy miért kell a számainkban olyan sokat káromkodni. Nem érti. Aztán eltöltött néhány évet itt, és megint találkoztunk, akkor azt mondta, most már érti. Mert úgy látja, hogy itt két ember egy farönköt sem tud megemelni káromkodás nélkül. Hozzáteszem, a második lemezen nem voltak biztosítékot kiverő mondatok. Azért, mert az megvolt, kimaxoltuk, nem volt már érdekes számunkra. Azt gondolták az emberek, hogy biztos megtiltották a terjesztők, meg hogy popularitásra törekszünk, ezért fogtuk vissza magunkat. Pedig csak alkotói döntés volt. Na, erre a reakcióra volt a mi reakciónk a harmadik lemezen megjelenő Egy-két-há: ha ez kell, íme!

– A kognitív nyelvész, a nyelvfilozófiával foglalkozó zenész is meg tudja magyarázni mindezt?

– Filozófiát tanultam, nem vagyok nyelvész, ezért engem nem a nyelvjárások vagy a szlengek érdekelnek, hanem az, hogy hogyan adunk át információkat a nyelv segítségével. Engem a nyelv kommunikációs vonatkozásai érdekelnek, illetve az, hogyan nyernek jelentést a nyelvi megnyilatkozásaink.

– És hogyan?

– A nyelvet alapvetően kommunikációs funkciónak látom, nem a gondolkodást kiszolgáló reprezentációs rendszernek. Az a fontos ebben, hogy a nyelv a világot saját tapasztalataink alapján egy az egyben szimulálja. A „Ne gyere a seggembe!” felszólítás nem valamiféle absztrakt szituációt jelenít meg, hanem egy olyan helyzetet, amit minden autóvezető tapasztalt már az utakon, és ezek a szavak ebbe a szituációba, ebbe a világba helyezik azt, aki hallgatja. A kognitív nyelvészeti irányzat egy picit lerántja a nyelvet a földre, és nekem azért szimpatikus, mert ezzel a nyelvészeti irányzattal a testet mint a megismerés nagyon fontos eszközét fedeztük fel újra. Megmutatja, hogy a világ megismerésének szempontjából a test legalább annyira fontos, mint az elme, ha nem fontosabb. A kettő csak együtt működik. Nem választható el. És a nyelvészek rájöttek arra, hogy szinte mindent úgy tudunk kifejezni legszemléletesebben, ha a testi tapasztalásra utalunk.

– Mint például?

– „Tudsz követni?” Vagy: „Kerülgetjük ezt a témát…” Esetleg: „Nem tudja ezt a gondolatot megemészteni…” „A kapcsolatunk zsákutcába jutott…” Ha valaki ezeket megfigyeli, rájöhet, hogy tök hülyeségeket beszélünk egymásnak, mégis pontosan értjük, mit akar kifejezni a másik. Ha egy kapcsolat zsákutcába jut, senki sem egy zsákutcára gondol. Gondolatokat sem szokott senki hányni, témák körül meg pláne nem lehet sétálgatni… Egy testi cselekvéssel fejezzük ki azt, amit mondani akarunk.

– Ez tényleg érdekes.

– Nekem is egy nagy „aha élmény” volt. Egyébként a valóság minden részletével úgy bánunk, mintha valami élő dolog lenne. Animáljuk. Beszélünk a számítógéphez, hogy „Indítsd már el azt a programot!”, könyörgünk az elromlófélben lévő autónknak, hogy „Bírd ki hazáig!”. Dicsérjük a macskaszemeit és a gömbölyű fenekét. De a Bëlga sem a végső megismeréséről szól, hanem a hétköznapi praktikákról, arra meg jó a nyelv. Mert a nyelv nem más, mint a hétköznapi megismerés mankója, generátora, segédeszköze. Erre való. Erre jó.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN

A dal elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=5Rhqlkh3XMU