Nem várták meglepetések, kezdettől tudta, mivel jár a kapcsolat.
– Nyolc éven át voltam egy terrorelhárító felesége, baráti társaságban találkoztunk, nem volt titok, mivel foglalkozik – kezdte visszaemlékezését az egykori kommandósfeleség. – A szerelemből lánykérés, a lánykérésből esküvő lett, azaz csak lett volna, ám a lagzi éppen II. János Pál pápa első magyarországi látogatásának idejére esett, így senki sem kapott rá szabadságot, a vőlegényem sem. Végül hónapokkal később tudtunk csak megesküdni. Ez megmutatta, nem lesz könnyű programokat szervezni, de nem lepődtem meg, ez benne volt a pakliban. Mindig volt B, C, D és Zs tervünk is, ha felborulna a napirend.
Ebben a kétlaki életben kellett a család és a terrorelhárító szolgálat egyensúlyát megtalálni, ami nem mindig volt könnyű.
– Az első pillanattól világos volt, hogy számára a terrorelhárítás élethivatás, én pedig ezt elfogadtam, mindent erre építettünk fel. Ha megszólalt a személyhívó, a férjem abban a pillanatban fogta az összekészített csomagját és indult, ahová küldték. Aztán vagy lefújták a riasztást, vagy nem. Volt olyan vacsora, amit háromszor melegítettem újra, és előfordult, hogy napokig nem láttam, és azt sem mondhatta meg, hová megy. Sokszor ő sem tudta előre. Elköszönni szerencsére mindig volt idő, de nem tudtuk, hogy a búcsú mennyi időre szól. Néha csak órákra láttuk előre a napot, teljesen kiszámíthatatlanul éltünk – mondta az egykori kommandósfeleség, aki sokszor maradt egyedül a gondolataival. – Amikor bevetésre indult, soha nem arra gondoltam, hogy baja eshet, arra koncentráltam, hogy egészségesen hazajön, és élhetjük az életünket tovább. Ez egyrészt megalapozott tudás volt, mert ismertem a képességeit, másrészt egyfajta védelmező gondolat is. Nem is gondoltam a rosszra, hogy ne következzen be.
Szerencsére a kommandósok között összetartó csapatot talált, számíthattak egymásra.
– A terrorelhárító egység egy összetartó család volt, ha az ember párját érdekelte ez a közeg, sok dolgot kipróbálhatott, sok mindenbe beleláthatott. Amennyire lehetett, igyekeztem részt venni a férjem számára fontos dolgokban is. Többször végigmentem például a kommandósok rohampályáján, a végére már az előírt szintidőhöz is közel kerültem. Búvárkodtam, ereszkedtem épületről kötélen úgy, hogy a végén belendültem az ablakon. Tanultam túlélési technikákat, közelharcot, és persze sokat lőttünk is, amiben egész jó voltam. Még dobócsillaggal is célba dobhattam. Persze az ő kiképzésükhöz képest ez játék volt, de szívesen mutatták meg a mesterségük fogásait – idézte fel a kedves emlékeket az asszony, aki úgy látja, rájuk, feleségekre és barátnőkre is komoly feladat hárult. – Amikor hosszabb ideig voltak bent a srácok, sütöttünk-főztünk nekik, a hazai ételeket pedig bevittük a laktanyába. Így is tartottuk bennük a lelket. Nem akarok mindenki nevében beszélni, de én úgy éreztem, hogy minket a csapat hátországaként kezelnek, a terrorelhárító egység csendes támaszaként. Voltak olyan felszereléseik, amiket mi készítettünk el otthon, például az első kámzsákat vagy épp a rádiók mikrofonjaihoz tartozó fejpántokat. A szakadt egyenruhákat is javítottuk, foltoztuk, ha kellett, nem is beszélve a mosásról, amihez tartozik egy vicces történet is – elevenített fel egy emlékezetes esetet interjúalanyunk. – A férjem gyakran hazahozta a mosatlan bevetési ruháját, én pedig nem forgatom át senki zsebeit, sikerült így kimosnom azóta már telefont is. Elég az hozzá, hogy a sáros, koszos egyenruhát is kupacban dobtam a mosógépbe. Amikor lejárt a program és kivettem a nadrágot, akkor koppant a padlón a férjem pisztolya, ami valamilyen félreértés miatt került a nadrágjával együtt haza. A férjem soha nem volt ideges típus, így amikor finoman megkérdeztem, hogy vajon hogyan került ide a fegyvere, megvizsgálta, és ennyit mondott: „Nem lett semmi baja, csak be kell olajozni.” Majd kiürítette a pisztolyt. Ma sem tudom, hogyan magyaráztam volna meg a szerelőnek a belülről átlőtt mosógépdobot! – mesélte nevetve az évtizedek távlatából megszépült történetet.
A hétköznapokban is érdekes volt együtt élni egy kommandóssal, akit az ország legjobb szakemberei képeztek ki harcra, túlélésre.
– A férjem kiképzése leginkább a romantikus sétákat nehezítette meg. Mivel egy időben sok személyvédelmi feladatot látott el, ezeket a szokásokat nehezen tudta levetkőzni. Gyakran előfordult, hogy észrevettem, az utcát pásztázza, miközben beszélgetünk. Azt nézte, honnét érhet minket támadás, merre lehet menekülni. Nem engem figyelt, hanem mindenki mást, és úgy keringett körülöttem, mint egy kisbolygó, hogy megakadályozza, hogy valaki túl közel kerüljön. Később abszolút hozzászoktam ehhez, hiszen nem tudatosan csinálta, ez a kiképzésük része volt, a vérévé vált. Ezekre a kívülről furcsának tűnő szokásokra úgy tekintettem, mint a túléléséhez szükséges képességek fenntartására, és elfogadtam, hogy bizonyos tekintetben mindig harci üzemmódban van – mesélte mosolyogva. – Mindenki, akit bármikor riaszthatnak, aki közvetlenül másokért dolgozik, aki emberéleteket ment, vagy más módon szolgálja a közt, eltérő mértékben ugyan, de feláldozza a családi élete egyes pillanatait a közösségért. Ebben más a terrorelhárítók munkája, mint, mondjuk, egy irodai dolgozó egy napja, aki pontosan tudja, hogy mikor fog hazamenni, és már az év elején eldönti, mikor és hová megy majd szabadságra decemberben. Szerencsére a szabadnapokat mi is mindig együtt tölthettük a gyerekünkkel programokkal, kirándulással vagy közös játékkal, ilyenkor mi sem különböztünk bármelyik másik családtól. Egészen a következő riasztásig…
K. D.
FOTÓ: RENDŐRSÉG