Két év felkészülés után vágtak neki az útnak, amelyet nem spontán döntésként, hanem tudatosan felépített kihívásként éltek meg.

Miközben a legtöbb csapat komoly terepjárókkal vág neki a legendás versenynek, ők egy kis Twingóval érkeztek meg a rajthoz. Sokan hitetlenkedve néztek, ők viszont pontosan tudták, miért ezt választják.

Az overlanding világában szerzett tapasztalataik vezettek végül ahhoz a döntéshez is, hogy belevágjanak a részvételbe a Budapest–Bamako ralin. Ez a fajta autós „túrázás” extrém viszonyokra felkészített terepjárókkal, nehéz terepen zajló utazásokról szól a világtól elzárt helyekre, és ez adta az alapot ahhoz is, hogy nekivágjanak Afrikának.

– Miért Twingóval? Mert kihívás, és éppen ez volt benne a jó. Mindenki azt kérdezte: „Ezzel akartok végigmenni Afrikán?” Mi pedig azt válaszoltuk, igen, pontosan ezzel – meséli nevetve Tóth Attila alezredes, aki több mint 30 éve rendőr, 27 éve tűzszerész. A pályáján megtanulta, mit jelent nyomás alatt dönteni, de Afrikában egészen más szabályok érvényesültek.

Egy korábbi veszteség és egy személyes betegségélmény is része annak, ami végül az utat formálta. Csilla, Attila felesége daganatos betegségben hunyt el, Márti pedig mellráktúlélő. A rózsaszín szalagot azért vitték magukkal, hogy emlékezzenek azokra, akiket ez a betegség elvett, és erőt adjanak azoknak, akik ma is küzdenek vele.

– Azt szerettük volna üzenni, hogy van tovább, és van élet a nehézségek után is.

A Budapest–Bamako számukra végül 49 napos kaland lett. Február 14-én indultak Tatabányáról, február 21-én rajtoltak Marokkóban, március 6-án pedig megérkeztek Sierra Leonéba. Hazafelé még 35 napot „bolyongtak” Afrikában, így a teljes út több mint 20 ezer kilométert tett ki. A rali ideje alatt sokszor napi 6–800 km-t haladtak, de nem a megszokott kényelmes utazással. Volt Guineában egy olyan, 145 km-es hegyi szakasz, amit 11 óra alatt tettek meg.

– Az út teljes ideje alatt minden a közös döntésekre, a folyamatos egyeztetésre, feladatmegoldásra és az állandó alkalmazkodásra épült. Nem volt kifejezett szerepmegosztás, minden szituációban együtt kellett megtalálnunk a következő lépést. Megálltunk, és néztük, melyik gödörbe érdemes belemenni, hogy tovább jussunk – idézi fel Attila.

Az út legnagyobb kihívása nem egyetlen drámai pillanat volt, hanem sok apró, folyamatosan megoldandó helyzet. Mauritániában például benzint kellett szerezniük, egy olyan országban, ahol a kutak többsége dízeles autókra van berendezkedve. Máshol a közlekedési káoszhoz kellett alkalmazkodniuk.

– Ahogy Marokkóban leszálltunk a kompról, az első körforgalomnál rájöttem: ez az igazi Afrika. Ha európai fejjel próbálod megoldani a helyzetet, nem fog menni. Fel kellett ismerni, hogy a káoszban is van rendszer. A dudálás például nem agresszió, hanem kommunikáció: „Jövök, figyelj rám!” A rendőrök pedig egyszerre voltak szigorúak és segítőkészek. A sivatagban pedig más a szabályrendszer. A sivatag nem a barátod, de nincs is ellened. Ha hibázol, nem büntet meg, csak nem segít! Ott előbb-utóbb rájössz, hogy nem te irányítod az utat – csak a részese vagy, megtanít lassabban, egyszerűbben és alázattal haladni.

Az afrikai emberek hozzáállása különösen mély nyomot hagyott bennük. Megtapasztalhatták az ott élők nyitottságát, segítőkészségét, vendégszeretetét és egy olyan nyugalmat, ami Európából nézve nehezen értelmezhető. „Nektek órátok van, nekünk időnk!” – mondták a berberek, amikor az Afrikára jellemző nyugodtságról kérdezték őket.

Akadtak nehezebb pillanatok is. A Szaharában egyik éjszaka homokviharban kellett tábort verniük. Gambiában vízilovakat figyeltek meg csónakból, de a túravezető nem engedte őket közelebb, mert ezek az állatok több balesetet okoznak, mint a krokodilok. Egy másik alkalommal Guineában egy túra során majmokkal találkoztak egy őserdei ösvényen, ahol egy hím egyértelműen jelezte a gesztusaival, hogy onnan nem érdemes tovább menni.

A 49 nap alatt Márti és Attila kapcsolatának is kellett állnia a próbát. Bár nem élnek együtt, ezen az úton végig folyamatosan egymás mellett voltak, közösen hoztak döntéseket, és minden helyzetet együtt kellett megoldaniuk.

– Nem veszekedtünk. Inkább másképp láttunk bizonyos helyzeteket. A legfontosabb szabály az volt: nincs hibás. Ha hibást keresel, szétesik a csapat. Az út végére egészen egyszerű dolgok váltak fontossá: egy ágy, meleg víz, egy mosoly, egy segítő kéz vagy egy jó alku a piacon. Mert Afrikában nemcsak kilométereket tettünk meg, hanem valami mást is megtanultunk: néha nem az autó visz a legmesszebbre, hanem az a hozzáállás és összhang, amellyel közösen útnak indul az ember.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN