Varju Ildikó mesélt arról, hogyan vitte tovább mindazt, amit édesapjától kapott: a példát, az elhivatottságot és egy karateklub teljes örökségét. Gyerekként ritmikus gimnasztikára járt, de amikor látta, hogy az édesapja és a bátyja karatéznak, ő is kedvet kapott.

– Rávettem édesapámat, hogy vigyen el az edzésre. Apu szigorú, határozott ember volt, azt mondta: „Jól gondold meg, mert ha elkezded, nem hagyhatod abba!” – idézi fel Varju Ildikó ra., a Vas Vármegyei Rendőr-főkapitányság ügyviteli segédelőadója.

A figyelmeztetés nem riasztotta el. Hatéves volt, a legkisebb az edzésen, de nem félt beállni a sor végére, és ott is ragadt a dojóban.

– Már az első edzésen éreztem, hogy ez az én világom. Akkor még nem apukám volt a mesterem, ő is tanult. A shotokan karate végül meghatározta az életemet. Versenyeztem itthon és külföldön, gyakran második lettem, és részese voltam édesapám egyik legemlékezetesebb eseményének, a kilencvenes évek elején a Claudius Kupának. Ez volt az első hazai verseny, amelyen amerikai és szlovén sportolók is tatamira léptek.

Édesapja 1989-ben alapította a szombathelyi Varyu Karate Do Club Szombathely Shotokan Dojo egyesületet, amit halála után a lánya vett át.

– A karate nem sport. Ez egy életforma – magyarázza. – A tisztelet, az önuralom, az akarat, a szorgalom és a jellem, ez az öt alapelv visz végig az életen. Amikor felnőttként átvettem az egyesület vezetését, én is ezeket az elveket követtem. A tisztelet a legfontosabb. Nincs olyan, hogy valaki ügyesebb, ezért lenézi a másikat. Apu ezt nagyon komolyan vette. Én is.

Édesapja nem csak karatemester volt. Rendőrként és oktatóként is dolgozott, a rendészeti szakokon évekig tanított önvédelmet. Egykori tanítványai, kollégái ma is szívesen emlékeznek rá. Az 1970-es években szerelt fel a rendőrség állományába, előtte határőr volt. A Vas Megyei Rendőr-főkapitányság Műszaki Osztályán volt fegyverzeti előadó. Őrnagyként ment nyugdíjba. Ildikó nem csupán a karatéban, de hivatásában is követte édesapját.

– Rengeteget mesélt a fegyverekről. Első körben fegyverboltban dolgoztam, és amikor a rendőrség műszaki osztályán megüresedett egy hely, megkérdezte, van-e kedvem ott dolgozni. Így kerültem 1994-ben a rendőrséghez, és azóta ott vagyok. Először az egyenruházati boltban voltam, majd a Büki Rendőrőrsön titkárnői feladatot láttam el. 2008-ban a gazdasági igazgatóságra kerültem, ahol szolgálati lakásokkal, munkáltatói kölcsönökkel foglalkoztam. 2023-tól a Vas Vármegyei Rendőr-főkapitányság Közrendvédelmi és Határrendészeti Osztályán dolgozom.

Édesapja 79 évesen hunyt el. Halála előtt még javában szervezte a következő edzőtábort, de már nem érhette meg.

– Mindig ő volt a példaképem. Amit apa mondott, az úgy volt. Tisztességre, becsületre nevelt. Arra, hogy a munkát – legyen az sport vagy hivatás – el kell végezni, nem lehet a szőnyeg alá söpörni semmit. Az edzéseken szigorú volt velem, úgy éreztem, többet vár el tőlem. Azt mondta, hogy nekem példát kell mutatnom a többieknek. Minden versenyre elkísért. Egyszer nem engedte, hogy kiálljak egy idősebb, sokkal nagyobb termetű ellenféllel. A biztonság volt mindig a legfontosabb. Az 1. dan vizsgámon is ott állt mellettem. Kaptam egy csúnya fejrúgást, odajött, és megkérdezte: „Jól vagy?” Bólintottam, ő pedig csak ennyit mondott: „Akkor menj tovább!”

Egy ideje nem saját eredményeket hajszol – edzőként kíséri a gyerekeket versenyekre.

– Ma már nem versenyzek, legutoljára a TEK gáláján vettem részt – meséli. – Inkább a gyerekeknek próbálom továbbadni azt, amit egykor én tanultam édesapámtól. Azt tanítom nekik: amikor fellépnek a tatamira, szűnjön meg a külvilág! Csak magukra figyeljenek, és tartsák tiszteletben a verseny szellemét! Azt szeretném, ha lenne olyan tanítványom, aki egyszer majd átveszi, amit én kaptam apukámtól. A tiszteletet, a kitartást, az alázatot. A karate nem áll meg a teremben – ez egy életre szóló út.

November 22-én rendezte meg édesapja emlékére a tornát.

– A sárvári egyesület vezetője – aki negyven éve kezdett el karatézni édesapámnál – keresett meg az ötlettel, hogy tartsunk közösen emlékversenyt. Ötven fiatal érkezett a versenyre 6 és 21 év között. Formagyakorlat, küzdelem, alaptechnikák – sokan életük első megmérettetésén álltak tatamira. Volt olyan, akinek nem jutott a korcsoportjában ellenfél, így idősebb versenyzőkkel szemben kellett helytállnia. A verseny előtt azt mondta: „Remélem, Gyula bácsi fentről néz!” Megható volt, mert láttam rajta, hogy komolyan gondolja. A sport összeköt minket. A mai napig érzem édesapám jelenlétét, amikor edzést tartok.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: RENDŐRSÉG, ARCHÍV