Nagypapája is rendőr volt, édesapja is az, így szinte kínálta magát a lehetőség, hogy ő is ezt a pályát válassza. Édesapja nem beszélte le, igaz, nem is támogatta, rábízta, hogyan dönt, miután kipróbálta. Patrícia Adyligeten végezte el 2021-ben az első, tíz hónapos képzését, visszakerült Gárdonyba, azóta ott szolgál, ma már a Gárdonyi Rendőrkapitányság megbízott járőrparancsnoka. Úgy döntött tehát: folytatja a családi hagyományt. Azt mondja, lévén, hogy egy gyönyörű tó mellett szolgál, az is megfordult a fejében, hogy érdemes lenne megszereznie a szolgálatihajó-vezetői igazolványt, hátha egyszer majd a vízirendőrök között teljesíthet szolgálatot. Megszerezte. Szereti a közösséget, amelyben dolgozik. Szerette azt a közösséget is, amelynek gyermekként több mint tíz évig táncosként volt része. És azt is, amelyben önkéntes tűzoltóként. Gyerekkora óta ugyanis a Pázmándi Önkéntes Tűzoltó Egyesület tagja, sőt versenyeken is részt vett, még a Lengyelországban rendezett ifjúsági tűzoltó-olimpián is versenyzett. Sőt. Később versenybírói képesítést is szerzett, így nem csoda, hogy tudta, mit kell tennie, amikor rendőrként később tűzeseteknél mentett életet. Érdekességképpen: két egymást követő évben ugyanannál a gárdonyi háznál, ugyanazokkal a tűzoltókkal, mentősökkel…

Szóval szereti a csapatmunkát, a közösségeket, mégis: utazni egyedül szeret.

– Az első utam Mallorcára vezetett – mondja. – Egyedül szerettem volna utazni, és nem tagadom, először volt bennem egy kis bizonytalanság. Elsőre ijesztőnek tűnt, hogy senki sem lesz, aki baj esetén segít, senki sem lesz, akivel megbeszélhetem az élményeket, ennek ellenére belevágtam. A hostelben két brazil, egy indonéz és egy európai lánnyal találkoztam, mindegyikük egyedül utazott. Beszélgettünk, és annak alapján úgy tűnt, jól érzik magukat ők is. Strandoltam, könyvet olvastam, gondolkodtam, és ehhez nem hiányzott senki. Az élményeket pedig az átlagemberhez képest sokszorosan élem meg, úgyhogy éppen elég volt feldolgozni mindezeket magamban. Következett Azerbajdzsán. Ennek az utazásnak az ötlete onnan jött, hogy kicsi koromban Azerbajdzsán adott otthont az Eurovíziós Dalfesztiválnak, ennek kapcsán sok képet mutattak az országról, tetszett, és már akkor elhatároztam, hogy nekem egyszer el kell jutnom oda. Ez persze teljesen más volt, mint Spanyolország, a javarészt muszlimok lakta ország szabályait alaposan meg kellett ismernem, hogy ne történjen velem baj. Jártam a mecseteket, megnéztem az örökké lángoló hegyoldalt Baku mellett, lehetőségem adódott megnézni és bejárni a bakui Forma–1-es pályát, ez is gyermekkori álmom volt, imádom ugyanis a Forma–1-es versenyeket. Jártam-keltem abban a távoli világban, és ott sem hiányzott az útitárs. A következő évben Törökországba utaztam, Isztambulba. Az idő nagy részét a bazárban töltöttem és mecsetekben ismét, beszélgettem aztán helyi rendőrkollegákkal a munkájukról, az életükről, érdekes kaland volt az is.

Bár Patrícia megfelelően beszél angolul, megesett, hogy egy-egy területen mégis inkább a telefonja fordítóprogramja segített a kommunikációban. De ennél nagyobb kellemetlenség nem érte. Végül is mindenhová odaért, minden árucikkről kiderítette, hogy cipőkrém vagy tonhal, és még azt a helyzetet is jól kezelte, amikor Azerbajdzsánban valaki szerette volna megnyerni sokadik feleségnek, valamint nem vette lelkére azt sem, amikor Isztambulban azon vitatkoztak, hány kecskét érne, ha eladósorban lenne…

Hat külszolgálatban vett részt, ezek helyszíne Szerbia és Észak-Macedónia volt. Ezeken a helyeken persze egészen más volt az utazás, hiszen ott munka várta, szolgálat és csapat. Sokan kérdezik tőle, hogy azért szeret-e leginkább egyedül utazgatni, mert magának való ember. Azt mondja, szó sincs róla. Szereti a közösségeket, de amikor egyedül utazik, akkor a magány kapcsolja ki. Az hozza egyensúlyba olykor sűrű mindennapjait.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA, HERSICS PATRÍCIA