Nikolettet gyerekkorától a segítségnyújtás vezérelte:

– Nehéz sorsunk volt, ezért az orvosi vagy a rendőri pálya vonzott, mert szerettem volna sokaknak segíteni – meséli a fiatal járőrparancsnok.

Felnőttként nem választott a két álom közül: egyszerre végezte el az Adyligeti Rendészeti Akadámiát és Tatabányán a mentőápoló-képzést. Később a rendészeti átképző következett Miskolcon, amit 2022-ben fejezett be. Egy év múlva szerelt fel a Tatabányai Rendőrkapitányságra, ahol ma járőrparancsnokként dolgozik.

– Több mint egy évet dolgoztam mentésirányítóként – meséli. – Komárom-Esztergom megye sürgősségi eseteinek triázsa tartozott hozzám: másodpercek alatt kellett felmérnem a helyzet súlyosságát, és a megfelelő szintű mentőegységet riasztani. Súlyos esetekben nemcsak szerveztem, hanem irányítottam is – telefonon keresztül mondtam el a bejelentőknek, mit tegyenek a segítség megérkezéséig. Ez gyakran nagyobb kihívás volt, mint maga a döntés: az emberek félnek a felelősségtől, a vér látványától, attól, hogy hibáznak. Ilyenkor nemcsak szakmailag, emberileg is jelen kellett lennem. Ebben a munkakörben vezettem le egy szülést – telefonon, egy talpraesett nagymama segítségével. Hallottam, hogy a fájások egyre sűrűbbek, és tudtam: a baba meg fog születni, mielőtt a mentő kiér. Nyugodt, határozott utasításokat adtam. Kérdeztem, látja-e már a fejét. Amikor azt mondta, hogy látszik a haja, éreztem, hogy nincs sok hátra. Szinte visszatartott lélegzettel vártam a pillanatot, hogy felsírjon a baba. Amikor meghallottam a sírását, bennem is felszabadult a feszültség. Több újraélesztést is koordináltam, de egy eset különösen mély nyomot hagyott bennem: a kis Hanna története. Egy homokozóban játszott, ahol egy éles tárgy súlyosan megvágta a karját. Erősen vérzett. Az édesanyja pánikba esve hívott, majd ő maga is rosszul lett az ijedségtől. Kettejüket kellett egyszerre megnyugtatnom. Lelket öntöttem az anyába, hogy el tudja látni a sebet, és közben folyamatosan beszéltem Hannához is. A legnehezebb pillanat az volt, amikor a kislány halkan búcsúzkodni kezdett. Az a mondat máig belém hasít. Akkor összeszedtem minden erőmet, és azt mondtam neki: „Nem lesz baj. Te egy hercegnő vagy, és egy hercegnő nem adja fel. Már úton van a segítség.” Erre ő komolyan, gyermeki méltósággal felelte: „Akkor kérem a nyakláncom. Én hercegnő vagyok.” Végül minden rendbe jött.

A szolgálatok során az utcai helyzetekből szinte sosem hiányzik a váratlan: autós követések, rablások, csendháborítások vagy éppen egy kihűléssel veszélyztetett ember ellátása.

– Mentőként és rendőrként is a pörgést szeretem – mondja. – Volt olyan hét, hogy három körözöttet fogtunk el. A bűncselekmények skálája széles: kábítószer, lopás, rablás. Nemrég egy idős asszonyt raboltak ki, a kollégák 15 percen belül elfogták a tettest, a néni mindent visszakapott. Máskor aluljáróban intézkedtünk, 10 méterre tőlük történt az eset, a sértettnek betörték a fejét.

A mentőápolói tudására rendőrként is gyakran szükség van.

– Volt, hogy -16 fokban feküdt a réten, a hóban egy kihűléssel veszélytetett ember. A mentő nem tudott bemenni hozzá, ezért elláttam, majd bevittük a sürgősségire. Sokszor volt olyan helyzet, például szurkálás, fejsérülés, amikor az egészségügyi képzettségemet kellett alkalmaznom. Mire a mentősök kiértek, elláttam a sérültet. Ez hasznos, mert szerintem annál rosszabb nincs, mint amikor ott állsz, és nem tudod, mit csinálj.

A hivatás otthon is téma. Dobos Vanda és Csenge anyukájuk révén már fiatalon betekinthettek a szakmába, és mindketten rendőrnek készülnek. Jelenleg a Kempelen Farkas Alapítványi Technikum, Szakképző Iskola és Kollégiumban tanulnak.

– Hétéves korom óta tudom, hogy rendőr leszek, ez az A, B, C és D tervem is – nevet Vanda. – Idén végzek, jövőre duális képzésen szeretnék továbbtanulni. A rendőri életbe kaptam egy kis pluszbetekintést, amikor édesanyám felszerelt. Sokszor mesélt nekünk történeteket. Két éve vagyok polgárőr, így éles helyzetben is szereztem gyakorlati tapasztalatot. Egyszer egy riasztáshoz mentünk, eltűnt egy nő. Mi találtuk meg az erdőben, mentőt hívtunk hozzá. Nagyon izgalmas volt.

Vanda és az anyja már közösen is mentettek életet.

– Szolgálaton kívül voltam, amikor egy ismerősöm siklóernyőzés közben lezuhant – meséli Nikolett. – Négy órán át feküdt eszméletlenül, majd amikor magához tért, nem a 112-t hívta, hanem engem. Óriási szerencséje volt: fennakadt egy sziklafalon, így nem zuhant tovább. A nagyobbik lányommal, Vandával indultunk el a keresésére. Segítséget kértünk, utánajártunk, merre lehet, és végül megtaláltuk. A barlangi mentők hozták le a szikláról. Délután 5 órakor kaptam a jelzést, és éjjel fél 1-kor ért véget a mentés. Amikor később megkérdeztem tőle, miért nem a segélyhívót tárcsázta, csak annyit mondott: tudta, hogy megtalálom, és soha nem hagynám ott.

Csenge, a fiatalabbik lány a 10. osztályba jár, egyelőre még csak tanul és figyel.

– Gondolkodtam én is a mentőzésen és a rendőrségben is, de engem inkább az utóbbi hivatás érdekel, mert szerintem a rendőrök jobban belelátnak az életbe, hogy mi történik a külvilágban, és én segíteni szeretnék az embereknek – vallja Csenge. – Anyu sokat mesél. Néha ijesztő, de közben izgalmas is.

Hogy melyik területet választják majd? Vanda a közrend felé húz:

– Az utcán tudom elképzelni magamat – mondja. – Csenge még gondolkodik, de az biztos, hogy szeretne továbbtanulni.

A család egysége a mindennapokban is megmutatkozik: a történeteket megosztják egymással, tanácsot adnak, és együtt készülnek fel a kihívásokra. A hivatás nemcsak munka, hanem életforma is.

– A lényeg, hogy azt csináld, amit szeretsz – mondja Nikolett. – Ez ad értelmet minden pillanatnak. A rendőrség és az egészségügy nálam szerelem. És ha előbb érünk oda, mint a mentő, akkor is tudnunk segíteni.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN