– A történetem 1990. január 2-án kezdődött, amikor bementem a mai Készenléti Rendőrség Kerepesi úti laktanyájába, hogy szolgálatba álljak – elevenítette fel a kezdeteket. – Már a felszerelés átvétele is komoly feladat volt, három bevásárlókocsira való egyenruhát, felszerelést vettünk át, minden évszakra megfelelő bakancsot, derékszíjat, sapkát meg minden más egyebet. Szinte otthon sem volt ennyi ruhám.

Tanszergyártás helyett az intézkedéstaktikát választotta.

– Nagyon szerettem volna katonának állni, de a szüleim, akik nagyon féltettek, nem támogatták, pedig a testalkatom alapján lehettem volna harckocsizó – nevette el magát a mokány oktató. – Így elektroműszerésznek tanultam, majd az Országos Tanszergyártó és Értékesítő Vállalatnál helyezkedtem el, ahol iskolai segédeszközöket gyártottunk. Tőlünk került ki rengeteg fizikai kísérlethez használt eszköz, de igazából ezt a munkát nem élveztem. Szerencsére, hála a távol-keleti akciófilmek magyarországi kultuszának, megtaláltak a küzdősportok, így kerültem kapcsolatba először a cselgánccsal, majd dzsiudzsicuval, amiben ma már kétdanos mester vagyok. A sporton keresztül ismertem meg olyan rendőröket is, akikkel beszélgetve úgy döntöttem, már nem kell a szülői engedély, rendőrnek állok.

Terrorelhárítás magas fokon

– A Készenléti Rendőrségnél rengeteg olyan dolgot tanultunk meg, ami speciális szakterületet jelentett. A mi feladatunk volt a mai szóval tömegkezelésnek nevezett tevékenység is, de folyamatosan jártuk az országot, sosem unatkoztunk. Hol megerősített közterületi szolgálatot adtunk, hol meccset biztosítottunk, volt, hogy csak a reggeli eligazításon tudtuk meg, mit hoz a nap. Nagyon élveztem a változatosságot – emlékezett vissza Oláh Attila. – Ezeken az eligazításokon, kicsit elkülönülve, de mindig velünk voltak a Rendőrség Különleges Szolgálatának tagjai is, akiket a közvélemény csak úgy ismer, a kommandósok. Úgy néztünk rájuk, mint az istenekre, hiszen minden, amit csináltak, szolgálati vagy államtitoknak minősült, nem is nagyon álltak szóba velünk, zárt, iszonyatosan fegyelmezett és fizikailag nagyon felkészült csapatot alkottak. Épp átalakulóban volt a szervezeti felépítésük, így lehetőség nyílt arra, hogy jelentkezzünk hozzájuk. Tízen vettük is a bátorságot, hogy jelezzük, szeretnénk közéjük tartozni. A személyügyi tisztjük háromszor zavart el minket nevetve: egyiknek az érettségije hiányzott, másnak a tiszthelyettesi iskola, de akadt olyan is, akinek a szolgálati időből hiányzott egy kevés. Ez része volt a pszichológiai előszűrésnek is, de én nem hagytam magam lerázni, mindent végigcsináltam, amit kértek, így a tíz jelentkezőből, másfél év után, ketten meg is kezdtük a hat hónapos alapkiképzést, amit végül csak én fejeztem be a csoportunkból.

A kemény képzés kemény kiképzőt farag.

– Rettenetesen élveztem a kiképzést, bár iszonyatosan meghajtottak minket, de azért voltunk ott. Rengeteg fizikai, erőnléti feladatot csináltattak velünk, végtelen lövészetekre jártunk, és ott volt Szikla Szilárd: egy sziklacsúcs, aminek a tetejére fel kellett rohanni, lekiabálni a nevünket, hogy a kiképzők jól hallják, majd lefutni és jelentkezni. Nem mindig hallottak elsőre, vagy épp azt találták ki, hogy lövedékálló mellényben, gázálarcban, fegyverrel kell felfutni a járatlan, sáros sziklás talajon. Kiképeztek minket helikopterből ereszkedésre, fegyveres és fegyvertelen közelharcra, taktikai gépjárművezetésre, de megtanultuk azt is, hol vannak a saját és a társaink korlátai is. Életem egyik legszebb pillanata volt, erre vagyok a legbüszkébb, amikor feltehettem a terrorelhárítók bordó barettsapkáját és felvehettem a fekete egyenruhát. Attól kezdve, tizenöt éven át, én is a „titkos brigád” tagja voltam, és mások néztek rám is csodálattal. A rohamcsoportomon belül, amit Viszler József mester vezetett, mindenkinek megvolt a specialitása: volt, aki a lőfegyverekhez értett nagyon, volt, aki a járművekhez, megint mások az alpintechnikához. Nálunk én feleltem az önvédelem oktatásáért, ez pedig máig hasznos a kadétjaink miatt.

A mai feladat: az új nemzedék.

– Oktatóként nem az a dolgom, hogy kommandóst faragjak a fiatalokból, hanem az, hogy megmutassam nekik, mire képesek és mire nem – hangsúlyozta az egykori terrorelhárító. – Van, akiről lövészeten derült ki, inkább műkörmös lenne, de van olyan tanítványom is, aki sorra nyeri az országos küzdősportversenyeket, vagy épp nemzetközi hírű céllövő. Mindegyikükre büszke vagyok, mert kipróbálták magukat és tanultak belőle. Instruktorként látom, hogy a mai fiatalok teljesen máshogyan élik a világukat, mint ahogy én tettem az ő korukban, és ezzel a különbséggel meg kell küzdenem bizonyos fokig. A rendészetis tanulók, kadétok ma már nem kommandósok akarnak lenni, hanem inkább kutyavezetők, drónpilóták, bűnügyi technikusok. Viszont azt az alapot, amitől az életben mindenhol megállják a helyüket, nálunk megkaphatják. Itt tanulhatnak kitartásról, önmagukról, alázatról, a sikerhez vezető útról egyaránt. Büszke vagyok rá, hogy sokan a tanítás utáni szabadidejüket is a közös edzésekre, felkészülésre fordítják, hazai és nemzetközi kadétversenyeken indulnak, és így láthatom, hogy az általam átadott tudás szárba szökken. Ez egy öreg kommandósnak mindennél többet jelent.

KISS DÁVID

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA