„Jászalsószentgyörgyön születtem. Öten voltunk testvérek, nagyon sokat köszönhetünk az édesanyánknak, aki mind az ötünket taníttatta. Úgy látszik, komolyan vette a Leninnek tulajdonított mondást: »Tanulni, tanulni, tanulni!« Ez a szülői hagyatékom. Éltem a kisgyerekek akkoriban szokásos életét: kisdobos voltam, aztán úttörő, kevesen tudják, hogy nyolc évig hegedültem, később citeráztam. 1974-ben megnyertem a járási úttörő technikai versenyt, az iskolában a fizikaversenyt, ezért a szüleim úgy gondolták, hogy a jászberényi erősáramú szakközépiskolába kellene járnom, ami után kiváló erősáramú szakember lesz belőlem. Csakhogy engem a történelem sokkal jobban érdekelt. Ezt bizonyítja az is, hogy az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen az Aprítógépgyár történetét írtam meg, valamint helytörténeti versenyen jeleskedtem.

Mégis, a Kossuth Lajos Katonai Főiskola Határőr Tanszékére jelentkeztem. Talán furcsa lesz, amit mondok: a helyi pap győzte meg a szüleimet, hogy nyugodtan engedjenek el katonai pályára, amelyre egyébként a bátyám motivált. Amikor az első év után le akartam szerelni, ő nyugtatott meg, és magyarázta el, hogy milyen jó pályát választottam, kérte, ne szereljek le. Végül elvégeztem a főiskolát, majd Rábafüzesre kerültem a határőrőrsre, ahol két évet töltöttem, kétszeres élenjáró őrsparancsnok-helyettes lettem.

Rábafüzesen felfigyeltem arra, hogy az őrsön szokásos gyakorlat és mindaz, amit a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán tanultam, nem egyezik. Az ellentmondásokat papírra vetettem, és az írást elküldtem a Belügyi Szemle akkori főszerkesztőjének, Déri Pálnak. Persze mindenki kinevetett, nem értették, miért gondolom, hogy ezt közölnék. Ám egyszer csak kaptam egy levelet Déritől, hogy járuljak hozzá a közléshez. Kicsit finomították ugyan, de az írás megjelent, velem pedig madarat lehetett fogatni.

Visszakerültem Szentendrére, a főiskolán kezdtem tanítani. Részben tájfutómúltam is segített benne: katonai tereptant és határőrizetet oktattam. Megnősültem, fiam, lányom született. Következett 1989-től három év a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián. Fantasztikus élmény volt felnőtt fejjel ismét tanulni, kutatni. Ekkor leltem rá két témára, amely különösen érdekelt: az államhatár története és a térképtörténet. Közben bejártam az ELTE-re is titokban térképtörténetet hallgatni, majd 1994-ben megvédtem egyetemi doktori értekezésemet. A tanulmány a honfoglalástól a párizsi békekötésig vizsgálta Magyarország történelmi határainak alakulását.

Hívtak a Debreceni Egyetemre államhatár-történetet tanítani, végül Debrecenben csináltam meg a PhD-t és ugyanitt habilitáltam. 1997–98-ban megalapították a határőrség vezetőképző intézetét, majd azt követően a Rendőrtiszti Főiskola Rendőrségi Vezetőképző és Továbbképző Intézetét, oda kerültem, és 2006-ig ott lettem tudományos osztályvezető. Ezután elmentem nyugdíjba, ám úgy gondoltam, 46 évesen mégsem lehet nyugdíjba menni. Nagyon érdekelt a rendészettudomány, valamint a történelem, és arra gondoltam, amikor az embernek nincsenek kötöttségei, akkor lehet igazán szabadon dolgoznia. A Magyar Rendészettudományi Társaság alapító tagjaként Janza Frigyes tábornokkal négy-öt éven keresztül éjt nappallá téve azon dolgoztunk, hogy a rendészetet mint tudományt elismerjék.

55 éves voltam, amikor visszaszereltem a rendőrséghez. Akkor, amikor 2012-ben a Rendőrtiszti Főiskola a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karává vált. Az elmúlt tíz évet az NKE-n töltöttem, az oktatás és a rendészettudomány szolgálatában. Részt vettem a RTK, később, 2015-ben a Rendészettudományi Doktori Iskola alapításában, amelynek aztán kutatásiterület-vezetője, témahirdetője voltam. Oktattam, kutattam, könyveket írtam. És most, 65 évesen tényleg elmegyek nyugdíjba.

Az életemben van néhány nagy szerelem. Az egyik a túrázás, az utazás. Különösen Lengyelország tájait, városait szeretem. Odamentem, amikor állásajánlatokon gondolkodtam, odautaztam, amikor a lelkemnek volt szüksége egy kis szellőre, voltam ott zarándokúton, és számos gyönyörű helyen.

Nagy szerelmem aztán a gyűjteményem. Van, aki pénzt gyűjt, más régiségeket, én határköveket. Történelmi határkövekhez látogatok el, és lefényképezem őket.

Ugyancsak nagy szerelmeim azok a könyvek, amelyeket a határok kérdéseivel és a rendészettudománnyal kapcsolatos kutatások végeredményeképpen írtam. A legfontosabb talán a legutolsó, A rendészettudomány etablációja és akkreditációja Magyarországon című, amely arról szól, hogyan fogadta be a hazai tudomány a rendészettudományt.

Végül álljon itt a hitvallásom: a pedagógusi munkát a csendes esőhöz lehet hasonlítani. A csendes esőhöz, amely jó sokáig tart, áztatja a földben megbújó magokat. Azok magukba szívják a nedvességet, és ezért aztán később, akár szárazság idején is képesek termőre fordulni.”

LEJEGYEZTE: TRENCSÉNYI ZOLTÁN

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA