Bakos Zsolt 1992. május 1-jén szerelt fel határőrként, vonzotta a határszolgálat világa. Kezdetben útlevélkezelőként dolgozott, de amikor tudomást szerzett arról, hogy új kutyás egység alakulhat a közúti határátkelőknél, eldöntötte, hogy jelentkezik. Ez akkoriban újdonságnak számított, hiszen ilyen szolgálati forma korábban nem létezett ezen a területen. Az út azonban nem volt egyszerű.

– Többször is jelentkeztem, hogy kutyavezető legyek, azonban mindig más pályára próbáltak irányítani – idézte fel. – De nem adtam fel. Addig mentem, kopogtattam, kértem a lehetőséget, amíg végül azt mondták: „Ha ennyire akarja, menjen!” 1993-ban kezdtem meg a kutyás szolgálatot, tizenharmadikként kerültem a csapatba. Az első hetekben kutyám sem volt, miközben társaim már megkezdték a közös felkészülést. Türelmesen vártam, aztán egy nap szóltak, érkezett számomra egy állat. Mikor rákérdeztem, milyen fajta, csak annyit mondtak, majd meglátom. Amikor pedig megláttam Simit, rögtön éreztem, hogy különleges.

Első szolgálati társa egy spániel volt, ami akkoriban szokatlan választásnak számított, hiszen a legtöbben német juhászokkal dolgoztak. A fajta azonban külföldön már bizonyított, és a magyar határőrség vezetői is úgy látták, hogy a kisebb testű, élénk, rendkívül mozgékony ebek jól használhatók kábítószer-keresésre. Így alakult meg az első „spánielkommandó”, amelynek ő is tagja lett. Simi az első pillanattól lenyűgözte. Hiperaktív volt, gyors, energikus, ösztönösen keresett és dolgozott. Nem kellett noszogatni: ment, kutatott, szinte repült egyik helyről a másikra. A gazdája úgy emlékszik rá, hogy szinte azonnal kölcsönös bizalom alakult ki közöttük. A kiképzés időszakában szinte elválaszthatatlanok voltak, a kapcsolatuk pedig nagyon gyorsan mély bizalommá vált.

– Mindenhova együtt mentünk. Nagyon hamar egymáshoz szoktunk. Én már vártam, hogy mikor láthatom, ő meg azt, hogy mikor megyünk dolgozni – mesélte.

A munka hamar eredményeket hozott. Szolgálatuk fő feladata a drog felkutatása volt, de sokszor dolgoztak együtt a rendőrséggel is. Házkutatásokra jártak, járműveket ellenőriztek, átkelőhelyeken vizsgáltak át személyautókat, kamionokat, csomagokat. A kilencvenes években, amikor a kábítószer-csempészet új útvonalakat és módszereket keresett, a szolgálati kutyák munkája felbecsülhetetlen értékű volt.

Az egyik legemlékezetesebb fogásuk egy török kamionhoz köthető.

– Információ érkezett, hogy a járműben kábítószer lehet – folytatta. – Az ellenőrzés során a kutya a fülkerészben jelzett, és végül mintegy 90 kilogramm heroint találtunk.

Ez az első nagy fogások egyike volt, de messze nem az utolsó. A kutya nemcsak a klasszikus rejtekhelyeken bizonyított. Talált drogot hűtőszekrényben, szalámis csomagolásban, bébiételes üvegek közé rejtve, autók küszöbében, ajtóborításban, lökhárítóban, motortérben, levegőszűrőben, műszerfalban, sőt, olyan eldugott helyeken is, amelyek első pillantásra teljesen ártalmatlannak tűntek.

– Volt, hogy egy Hollandiából hazatérő család otthonában vizsgálódtunk, és a bébiételek között, egy hűtőláda belső részében lapult az anyag. Máskor a hűtőben, szalámi mellett találtuk meg. A szolgálati állat sikere nemcsak kiképzés kérdése, hanem kapcsolat is. A kutyának ismernie kell a vezetőjét, és a vezetőnek is az ő minden rezdülését. Ezt együtt tanulják meg. Az iskolában alapokat adnak, de az igazi tudást a közös munka hozza meg. Simi nemcsak eredményes volt, hanem rendkívül kitartó is. Míg négylábú társait hosszabb bevetéseken pihentetni kellett, ő órákon keresztül dolgozott megállás nélkül. Volt, hogy este tíztől hajnalig keresett egy szórakozóhelyen. Nem lehetett leállítani. Egyszerűen szerette csinálni.

Nem csak szolgálati állat volt, családtaggá vált, az élete mindennapi része is. Simi 13 éves koráig élt. Addigra már nem látott jól, az öregség jelei mutatkoztak rajta, de a munka szeretete nem kopott ki belőle.

Bakos Zsolt más kutyával is dolgozott. Simi után labrador következett, majd német juhász, később újabb szolgálati társak. Több ebet ő választott ki magának, miután az elsőt még a határőrség biztosította neki. Azt mondja, az országban ma ő az egyik legrégebb óta aktív kutyavezető. Sokan, akik vele egy időben kezdték, azóta más beosztásba kerültek, vezetői vagy más szakmai pályára léptek. Ő viszont az integráció, új szabályok, új szervezeti keretek után is ugyanazzal a feltétellel folytatta, és maradt annál, amit a legjobban szeret: a kutyák mellett terepen, szolgálatban.

– Nincs karácsony, nincs húsvét, nincs teljes kikapcsolás. A kutyával mindennap foglalkozni kell. De aki ezt szereti, annak ez nem teher – mondja.

Ma már két kutyája van. Az egyik kilencéves, és hamarosan újabb alkalmassági vizsgálaton kell részt vennie, hiszen az életkor előrehaladtával rendszeresen ellenőrzik őket. Gazdája szerint azonban még mindig elképesztő formában van: fizikailag erős, aktív, terhelhető, és ugyanazzal a lelkesedéssel dolgozik, mint fiatalabb korában. A megfelelő tartás, a prémiumszintű táplálás, a vitaminok és a napi foglalkozás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kutya ilyen állapotban maradjon.

A munka nem ér véget a szolgálat lejártával.

– A kutyás életforma azt jelenti, hogy nincs igazi ünnepnap, nincs teljes kikapcsolódás. Nincs olyan, hogy karácsonykor vagy húsvétkor teljesen félre lehet tenni a feladatokat. Nap mint nap foglalkozni kell vele: mozgatni, játszani, figyelni rá, formában tartani. A család is ebbe nőtt bele. Megszokták, hogy a kutyák mindig jelen vannak, és azt is, hogy a hivatás sokszor a magánélet ritmusát is meghatározza.

Ezt ő soha nem teherként élte meg. Inkább úgy fogalmaz: a kutya őt is formában tartja. Reggel nem a kávé az első, hanem a kutya. Előbb kiengedi, játszik vele, figyel rá, és csak utána kezdődik a nap többi része.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN