Meglepetések vonzásában.

– Családom egyik kedves ismerőse a Balatoni Hajózási Zrt.-nél dolgozott, és betartotta korábban tett ígéretét, egyszer elvitt magával. Nagyon tetszett, hogy a kormányállásnál foglalhattam helyet, és ahogy beszélgettünk, azt is elmondtam neki, hogy pont aznap van a tizedik születésnapom. Amikor kikötöttünk, vízi rendőrök vártak ránk, meglepetésemre felköszöntöttek, és felajánlották, hogy elvisznek egy körre. Ekkor értettem meg, hogy az ismerős bácsi miért lépett ki a fülkéből telefonálni. Teljesen lenyűgözött a rendőrségi kisgéphajó gyorsasága. Mint az őrült, úgy kapaszkodtam, de minden pillanatát imádtam. El is döntöttem, vízi rendőr leszek – idézte fel Harmath Dániel, aki a Siófoki Baross Gábor Szakközépiskolában érettségizett. – Épületgépész-technikusnak tanultam, de érettségivel a zsebemben azt is tudni akartam, ha rendőrképzésre jelentkezem, milyen eséllyel és főleg mikor lehetek hajóvezető. Kellemesen meglepődtem, hogy az Adyligeti Rendőrképző Akadémián a kétéves képzés gyakorlatát vízirendészeti rendőrőrsön teljesíthetem, és utána nagy eséllyel oda is szerelhetek fel. Nem sokat gondolkoztam, és azon is meglepődtem, hogy egy évvel hamarabb lettem rendőr, mert a határhelyzet miatt rövidítettek a képzésen. Először a Siófoki Rendőrkapitányság Közrendvédelmi Osztályára kerültem, nem sokkal később viszont már a Siófoki Vízirendészeti Rendőrőrs járőre voltam, és természetesen letettem a hajóvezetői vizsgát. Négy éven át szolgáltam ott, és mivel nem hagyott nyugodni a diploma gondolata, jelentkeztem a tehetséges tiszthelyettes programra, ennek keretében nappali tagozaton végezhettem el a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet.

Harmath Dániel idén januárban végzett az NKE Rendészettudományi Kar közrendvédelmi szakirányán, és hadnagyként ismét a Siófoki Rendőrkapitányság Közrendvédelmi Osztályára került.

– Teljesen nem szakadtam el a víztől, hiszen hetente kétszer megyek edzésre a VVEB-be, amelynek 14 éves korom óta vagyok a tagja, 2021 óta pedig az elnöke. Előtte is sportoltam: hatévesen kezdtem karatéval, és a küzdősport most is jelen van az életemben. Az egyetemi évek alatt a Police Fight Challenge-en és a Somorjai Gábor Emlékversenyen is indultam – mondta, és az evezősversenyeken szerzett medáljait is megmutatta. – Talán a 2022-es Fister Országos Bajnokság aranyérme a legkedvesebb, mert ezen végre legyőztük a Budapesti Evezős Egyesületet, de ez az olaszországi verseny is nagyon emlékezetes volt, mert a fix üléses kétsorossal csak úgy tudtunk kanyarodni Velence szűk csatornáiban, hogy a nagy lapátokat behúztuk, és sárkányhajós evezőkkel folytattuk. Persze turisztikai versenyeken is rajthoz állunk, például a Balaton-átevezésen vagy a Nemzeti Regattán, a ’23-as regattát meg is nyertük. Közben a sárkányhajózásba is belekóstoltam: a ’17-es világbajnokságon negyedikek lettünk a földvári csapattal. Külön öröm, hogy amikor egy evezősversenyen kimagasló eredményt érünk el, néhány kollegám és parancsnokom is szokott gratulálni.

Volt egy vihar…

– Többször is visszakacsintottam tízéves önmagamra, amikor a Siófoki Vízirendészeti Rendőrőrs hajóvezetője voltam, mert a helyemen éreztem magam, és nem adtam fel, hogy tisztként is szolgálhatok ilyen állomáshelyen. Főleg egy bizonyos vihar maradt meg élénken az emlékezetemben: amikor még csak közelgett, a járőrhajóval odamentünk minden olyan vitorláshoz, amelyik nem akart indulni kifelé, és felszólítottuk őket, minél hamarabb kössenek ki. Sajnos nem mindenki vette komolyan a figyelmeztetést, és miután 80-km/h-val rájuk csapott a szél, sorra jelentettek vészhelyzetet. Különösen nagy pánik alakult ki egy bérelt hajón, a bejelentő annyira remegett, hogy beszélni alig bírt. Azt rebegte, mindegyik vitorlájuk elszakadt, borzalmasan billegnek, mindannyian rosszul vannak és sokkos állapotban, ugyanis szakmai vezetés nélkül hajóztak ki. Átugrottam hozzájuk, hogy a kollegám addig a többi bejelentéssel foglalkozzon. Ez vakmerőnek tűnt, de nem volt jobb ötletünk. A Balaton tajtékzott, a hullámok dobáltak, a villámok cikáztak, és mindenhonnan vert a zivatar, de sikerült úgy manőverezni, hogy átugrottam. A tépett vitorlákat úgy-ahogy leszedtem, és miután a motor beindult, a legközelebbi kikötőbe navigáltam őket, de ezt az intézkedést nem csak emiatt nem felejtem. Most is látom magam előtt a falfehér kormányost, aki olyan sokkot kapott, hogy a keze rágörcsölt a kormánykerékre, ujjanként kellett lefejtenem róla.

„Hajrá, Dani!”

– Az evezés révén vízi rendőr kollegákkal is szoktam találkozni a Balatonban – folytatta mosolyogva. – A mai napig hálás vagyok a rendőrőrs korábbi parancsnokának, Kutasi Gábor alezredesnek, hogy a szolgálatszervezésnél figyelembe vette, amikor evezősversenyen indultam, és szívesen gondolok vissza azokra a pillanatokra, amikor egy ilyen verseny, például a Balaton-átevezés területileg ránk eső részét a kollegáim nélkülem biztosították, és amint megláttak, buzdítottak. Erre azóta is volt példa, hogy elkerültem onnan, és még lesz is, remélem.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN, VVEB