Ahogy a kötet előszavában olvasható: „A 2024-ben megjelent Mérföldkövek a magyar kriminalisztika történetéből című könyvem írásakor már megfogalmazódott bennem az, hogy a könyvben szereplő közel kétszáz egykori detektívről, szakíróról, egyetemi oktatóról és egyéb személyről szükséges lenne nagyobb terjedelemben is megemlékezni. Sajnos a többségük méltatlanul elfeledett, holott életművük alapján joggal megérdemelnék az utókor tiszteletét. Jelen könyv ennek a kötelességnek próbál a maga szerény módján eleget tenni. (…) Szerettem volna, hogy a kriminalisztikatörténet iránt érdeklődők egy olyan »tudományos iránytűt« kapjanak, amely megmutatja számukra, hogy kik voltak az elmúlt másfél száz esztendő kimagasló életművű kriminalistái.”

Született tehát egy igazán alapos, ám olvasmányos szakkönyv, ami egyben oktatási segédanyag, amely jól kiegészíti a tananyagot, és segítséget nyújt a kriminalisztika jobb megértéséhez. S hogy miért hangsúlyozzuk, hogy érdekességnek sem utolsó? Nos azért, mert a hazai kriminalisták élete külön-külön is megérne egy hosszabb lélegzetű írást.

Tényleg csak találomra néhány szereplő: Angyal Pál, „a kriminalisztika egyik első oktatója”. Hunyadvári Arányi Lajos György, „a hazai tudományos kórbonctan megteremtője”. Hunyadvári Arányi Taksony, „a daktiloszkópia egyik hazai úttörője”. Dáné Tibor, „a kriminalistából lett irodalmár”, akinek kriminalisztikai munkásságánál hevesebben dicsérik irodalmi tevékenységét. Dietz Károly, „a világbajnoki ezüstérmes kriminalista”, aki az őszirózsás forradalom idején Budapest rendőrfőkapitánya lett, később szövetségi kapitányként 1938-ban, a franciaországi világbajnokságon a döntőig vezette a magyar labdarúgó-válogatottat. Szomorú végjáték: 1969-es haláláról egyetlen újság sem emlékezett meg. Vagy említhetjük Dobos Jánost, „a nyomozók legendáját, a kriminalisztika mesterét”, aki korabeli népszerűségét részben a Kék fény című műsornak köszönheti, amelyben szakértőként tűnt fel gyakran. És micsoda élet lehetett Dorning Henriké, akiről a szerző azt írta, hogy „a kriminalisztika mestere, a madarak szerelmese”, de a kriminalisztika tudománya és az ornitológia mellett foglalkozott írásszakértéssel, bűnügyi fényképezéssel, detektívképzéssel és daktiloszkópiával; és ismét egy fura befejezés: haláláról az Állattani Közlemények című folyóiratban 1961-ben lehetett olvasni. Mások mellett felbukkan a kötetben szamosfalvi Panajott Sándor, „a rendőrkutyás képzés egyik hazai megteremtője”, Romanek József, „aki a világon először végzett tenyérnyomat-azonosítást”, és meghökkentő érdekességként Rothbart László, „a röntgenodaktiloszkópia kifejlesztője” is, aki orvosi hivatása mellett amatőr bűvészként a két világháború között a magyar bűvészélet meghatározó személyiségei közé tartozott.

A könyv végén látható néhány a szereplők személyes dokumentumai közül, láthatók nyughelyeik, végül pedig egy csokorra való idézet, amelyek közül álljon itt egy nagyon komoly és egy igencsak könnyed is. Zilahy János azt mondta: „Ahhoz, hogy a tetteshez eljussunk, először az áldozatot kell jól megismerni!” A legendás Dobos János pedig egyszer azzal mókázott, hogy „A szemlebizottság legfontosabb eszköze a hokedli”. A szerző ígéri: ennek a könyvnek lesz folytatása is.

T. Z.

FOTÓ: SZABÓ GABRIELLA