Már gyermekkorában megmutatkozott benne a költészet iránti szeretet. Tanítónője figyelt fel rá először, majd az egyik verse megjelent a Debrecen című helyi lapban. Az irodalom nagyjait, mint Petőfi Sándor, József Attila vagy Arany János, mindig is csodálattal olvasta. De az élet útja más irányba vitte. Katonaként kezdte, majd a rendőrséget választotta, mert családi hagyomány is ehhez a pályához kötötte. Megszerette ezt a közeget, a fegyelmet, a közösséget, az összetartozás érzését. A rendőrség számára több mint munkahely – egy második család.

Miután elvégezte a Miskolci Rendészeti Szakközépiskolát, a Miskolci Rendőrkapitányságra szerelt fel járőrként, majd járőrvezető lett. Később a Készenléti Rendőrség következett, de a korábbi beosztása megmaradt. Innen a Tiszafüredi Rendőrkapitányságra került, ahol decembertől körzeti megbízotti feladatokat lát el. Tizenöt éves pályafutása alatt több érdekes esettel is találkozott, az egyik meghatározó és legszebb emléke egy mentési akcióhoz köthető.

– Mindez 2017-ben történt. A fiammal tartottunk hazafelé, amikor előttünk egy autó a szalagkorlátnak csapódott – emlékszik vissza. – A sofőr szívinfarktust kapott, én azonnal odamentem segíteni. Újraélesztettem a férfit, és életben tartottam, amíg a mentők kiérkeztek. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor a sérült fia másnap felhívott, és megköszönte, hogy megmentettem az apja életét.

De a szolgálat nem csak hősiességről szól. A stressz, a kihívások, az érzelmi terhek mindennaposak. Mindenkinek kell egy módszer, amivel feldolgozza ezt a nyomást. Szemán Szilárd a költészetben talált menedéket.

– Valaki edz, fut, nekem a versek adják meg a lehetőséget arra, hogy feldolgozzam, amit nap mint nap átélünk. A rendőrség egy közösség, amelyben támogatjuk egymást, számíthatunk egymásra. Az én verseim ezt az érzést erősítik, azt sugallják, hogy senki nincs egyedül. Gyakran a hivatás és a család közötti feszültségről szólnak. Azokról az érzésekről, amikor az ember nem lehet ott a szeretteivel, mert a kötelesség máshova szólítja. Nekem a két fiam, és a fogadott kislányom a mindenem, nagyon szeretem őket. Szülőként sokan átélik, milyen, amikor nem lehetnek velük, mert szolgálatban vannak. Erről szól a Mesélj nekem, apa! című versem, amelyben egy kisfiú nagyon félti rendőr édesapját, és mennyire jó érzés neki, amikor átölelheti egy nehéz nap után. Az Apró ima a Télapóhoz című versben egy gyermek nem ajándékot kér, csupán azt, hogy az apja otthon lehessen vele. Ezek a költemények minden rendőrnek, tűzoltónak, mentősnek szólnak – mindazoknak, akik áldozatokat hoznak másokért.

A költészet számára nem csupán hobbi, szolgálat is. Egy kapocs azok felé, akik hasonló közegben élnek és dolgoznak.

– A rendőrnek is van szíve, a mentősnek és a tűzoltónak is. A hétköznapi hősök itt élnek közöttünk. A verseim ezt az érzést próbálják átadni azoknak, akik hasonló helyzetekkel szembesülnek. Vannak olyan érzések, amelyeket csak vers formájában tudok kifejezni. Ilyen a Kék kisfiú című, amelyben azokat az érzéseket fogalmazom meg, hogyan változott a rendőrség, milyen volt egykor, és milyen most hivatásosnak lenni.

Versei egyelőre közösségi oldalakon jelennek meg. Ha eszébe jut egy gondolat, egy sor, azonnal fölírja egy fecnire vagy a telefonjába. De amikor igazán alkot, akkor nyugalomra van szüksége. Azt mondja, ha egyszer leül, akkor maguktól jönnek a szavak, nem kell erőlködnie, csak hagyja, hogy az érzések vezessék. Verseiben érezhető, hogy a szolgálat nem csupán munka, hanem elhivatottság, a legfontosabb üzenete pedig egyértelmű: senki sincs egyedül.

RÁDI MÓNIKA

FOTÓ: RENDŐRSÉG