A Bereg gyöngyszeméből a fővárosba.

– Jó volt gyerekeskedni Lónyán, a Bereg gyöngyszemében, melynek vidékét is annyira megkedveltem, hogy érettségi után határőrnek jelentkeztem. Felsorolni sem tudnám, hány ember- és cigarettacsempész elfogásában, hány lopott gépjármű felderítésében és hány elveszett ember felkutatásában vettem részt – summázta Farkas Sándor, aki 29 éve szerelt fel, és 2005-ben azért kérte áthelyezését, mert Budapestre költözött a családjával. – A Határőrség Országos Parancsnokságára kerültem, a Külképviseleti és Objektumvédelmi Osztályra mint csoportparancsnok. A 2008-as integrációt követően pedig a KR-re, először a Rendészeti Igazgatóság II. Bevetési Főosztályának V. Bevetési Osztályához szintén csoportparancsnokként. 2017-ben az Országos Rendőr-főkapitányság, majd pedig a KR Humánigazgatási Szolgálatánál folytattam, és ’19 óta vagyok a Különleges Szolgálatok Igazgatósága Bevetési Főosztály III. Kiképzési és Módszertani Osztály szakoktatója.

Nem mondhatott nemet.

– Nagyobbacska gyerek koromban gyakran vitt magával lakodalmakba az anyai nagymamám unokatestvére, Gabi bácsi, becses nevén Pethő Gábor, aki megyeszerte ismert vőfély volt. Mellette figyeltem fel a kommunikáció jelentőségére. Hogyan kell határozott, jó szavakkal lenyugtatni civakodókat, magukról elfeledkezőket. Az is tetszett, ahogy a vőfélyversek szavalása közben játszott a hangjával, mert mindig is vonzott az előadóművészet; szavalóversenyeken is indultam, párat meg is nyertem – magyarázta az egykori Lónyai Közhasznú Alapítvány tagja, akinek apai nagyapja is vőfély volt. – Egyed Balázsnak hívták, a mai napig az ő kalapjában állok a násznépek elé. Gabi bácsi agitált, de egyik gyerekkori barátom érdeme, hogy az ezredforduló évében vőfély lett belőlem. Nem mondhattam neki nemet. Gabi bácsitól kaptam a tanácsokat meg a vőfélyverseket, és helytálltam, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban a tiszakerecsenyi násznépben mindenkit ismertem. Aztán jöttek a felkérések, én meg úgy voltam vele: ha már hagyomány, akkor a régi öregek ünneplőruháját viselném. Azóta beregi keresztszemes varrással díszített, bő ujjú csikósing, lenvászon bőgatya, huszárosan kemény csizma és a nagyapám 100 éves kalapja van rajtam.

Hagyomány és haladás.

– Hirdetést még nem adtam fel, de így is voltak intenzív időszakaim, amikor pénteken és szombaton is vőfélykedtem, másodállásnak mégsem mondanám. Számomra ez amolyan hagyományőrző szolgálat. Szívesen csinálom, vőfélytalálkozókra is eljárok – vázolta a főtörzszászlós, aki halad is a korral. – Ahogy a sátras lagzikat felváltottak az éttermiek, kicsit átformáltam a hagyományos szövegeket, és koordinátorként jobban kell ügyelnem, hogy nem kezdődhet új tánc, amíg a felszolgálók szervíroznak vagy begyűjtik a tányérokat. Minden más változatlan. A békességről is ugyanúgy gondoskodom, már amikor szükséges, és ezen a téren rendőrszakmai tapasztalatom is kamatoztatom, hiszen alkalmazom a konfliktuskezelő kommunikációt. Sosem felejtem, amikor a nagy nap előtt a haragos szülőket találkozóra hívtam, és a lelkükre beszéltem. Azért nem felejtem, mert az volt az egyik legjobb esküvőm.

„Itt nem lesz még egy keszkenős szekrény!”

– Voltam vőfély 650 fős lagziban, és kollegák esküvőjén. Büszke vagyok rá, hogy nemcsak kardos rendőrdíszsorfalat, hanem díszmenetet is szerveztem. Már NAV-osok és bv.-sek is felkérték vőfélynek. Nem tudom, hány esküvő van mögöttem, csak azt, hogy miután az ajándékba kapott, monogramos keszkenők megtöltöttek nálunk egy kétajtós szekrényt, a párom a tudtomra adta, többnek nincs helye. Így egy ideje csak az emlékszalagot kötöm a botomra. Még fér rá! – mondta somolyogva, és egyik kedvenc sztoriját is felidézte. – Egy kétpapos esküvőn a katolikus atya annyira belefeledkezett a prédikálásba, hogy túlcsúsztunk a rátartáson. Az egyeztetésen ő is rövid beszédet ígért, de hiába kerestem vele a szemkontaktust, behunyt szemmel mondta, mondta… aztán amikor hirtelen kinyitotta a szemét, összenéztünk, én pedig a két tenyeremmel mutattam neki: idő! Idő! Erre észbe kapott, kihúzta magát, és szinte hadarva mondta: „Áldás, békesség, menjetek Isten hírivel!”

A legszebb köszönet.

– Vőfélyként sok boldog emberrel volt már dolgom, de munka közben eddig egyszer fordult elő velem, hogy elérzékenyültem. Több mint tíz éve történt, egy hideg, téli reggelen. Megerősítő szolgálatot láttam el az Ózdi Rendőrkapitányság illetékességi területén, és ahogy járkáltunk a társammal a város peremén, megakadt a szemem egy idős bácsin, aki a kertjében, fél kezével botra támaszkodva próbált baltával fát hasítani. Mindent felaprítottunk neki, és amikor elköszöntünk tőle, könnyes szemmel csak annyit mondott: „Köszönöm!” De ebbe a szóba bele volt sűrítve szívének minden szeretete.

Sportsikere is említésre méltó.

– Még határőrként kezdtem érdeklődni a küzdősportok iránt, de arra valahogy sosem éreztem indíttatást, hogy benevezzek a BM Országos Judo Bajnokságára vagy Pontszerző Küzdősport Versenyére. Hét évvel ezelőtt viszont engem is megkérdeztek, beszállnék-e a KR dzsúdócsapatába, amiből már csak egy ember hiányzott, és mivel tudtam, a gyűjteményből már csak ez a kupa hiányzik, vállaltam, és azt a bő gatyát is felvettem – idézte fel Farkas Sándor. – A jelek szerint én kellettem hozzá, mert végre elsők lettünk csapatban, egyéniben pedig enyém lett a bronzérem a +90 kilogrammos kategóriában. A kommunikáció mellett a sportolást is fontosnak tartom. Nem tudtam ledolgozni minden esküvői tortaszeletet, de ezzel is csak a hagyományt őrzöm.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN, FARKAS SÁNDOR