Sportkörből börtönbe.

– Gyerekkorom óta szeretek focizni, és szervezett formában is volt rá lehetőségem a falum sportkörében. A vezetőnk a baracskai büntetés-végrehajtási intézetben dolgozott, és mivel el tudtam képzelni magam egyenruhás hivatásban, a tanácsát kértem. Aztán mire kettőt pislogtam, bv.-s voltam – idézte fel Pallag József, aki 1993. június 1-én lett a Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet körletfelügyelője. – Talán röhejesnek hangzik, de úgy két év után bezárva éreztem magam a börtönben, ezért elvégeztem a tíz hónapos zászlósképzést, amivel különbözeti vizsga nélkül szerelhettem át a rendőrségre. Utánaérdeklődtem, lehetnék-e járőr egy környékbeli őrsön vagy kapitányságon, és 1997 nyarán kerültem a Gárdonyi Rendőrkapitányság Közrendvédelmi Osztályára.

Meglepően szerencsés vízállás.

– Járőrként kezdtem, és amikor megtudtam, hogy üresedés van az ügyeleten, jelentkeztem, mert azt is ki akartam próbálni. Bevettek, és a munka jól is ment, de egyre többször kaptam magam azon, hogy szívesen mennék arra a küldésre, amit a járőröknek kiadtam. Jeleztem a parancsnoknak, hogy visszavágynék utcai szolgálatba, ő pedig megígérte, amint jelentkezik valaki ügyeletesnek, járőrként folytathatom. Ez így is lett, de nem sokáig tartott, mert a vízirendészetnél is üresedés volt, és a parancsnok tőlem is megkérdezte, tudok-e úszni, és szívesen megyek-e vízre. Újoncként meg sem fordult a fejemben, hogy vízirendészeti körzeti megbízott lehetne belőlem, és később is azt hallottam, oda nehéz bekerülni, de legnagyobb meglepetésemre megkaptam a kinevezésem, aminek annyira megörültem, hogy most is ez a beosztásom. A szezonon kívül járőrszolgálatokra is beosztanak, mondhatni, járőr is maradtam. Az egyetlen különbség, hogy mivel a vízirendészet átkerült a közrendről a közlekedésrendészetre, a járőrszolgálatokat közlekedési járőrként teljesítem.

Az emberek szolgálatában.

– Azért is akartam rendőr lenni, mert azonosulni tudtam „Az emberek szolgálatában” szlogennel, és ma is ez a vezérelvem. Ebből a szempontból a helyemen vagyok, hiszen jó pár életmentésben vettem részt az elmúlt 25 évben. Jó érzéssel olvastam a köszönőleveleket, és persze azok a tragédiák is megmaradtak bennem, amelyek elkerülhetetlenek voltak. Hihetetlen, hogy egy ilyen sekély és viszonylag kis alapterületű tóban is meghalnak emberek – mondta arra utalva, hogy a Velencei-hegység alatti lapos süllyedékben, 25 négyzetkilométeren elterülő, szikes állóvíz átlagos mélysége alig éri el a másfél métert. – Négy évvel ezelőtt egy középkorú férfi vesztette el itt úgy az életét, hogy a fiával vízibiciklit béreltek, arról a tóba ugrottak, és az apuka többé nem jött fel a víz színére, de klasszikus értelemben véve ez nem volt fulladásos halál. Rosszul lett vagy valami más miatt vesztette el az eszméletét, mert ahol az eset történt, 130 centiméteres mélységben volt a fenék.

Újfajta kockázat.

– A legutóbbi fulladás több mint tíz éve történt, és azt sem lehet a klasszikus esetek közé sorolni. Két rokon gyerek, egy lány és egy fiú versengtek, melyikük tudja hosszabb ideig visszatartani a lélegzetét, és a fiú nyert, de ezért az életével fizetett. Ilyen tragédia nagyon ritkán történik, amiről viszont értesülünk, ott mindent megteszünk, hogy a bajbajutottakat kimenekítsük. Tavaly két SUP-os szembesült azzal, hogy 40 km/h-s szélerősségnél képtelenség irányítani egy ilyen légkamrás alkalmatosságot, de a legerősebben az maradt meg az emlékezetemben, amikor két srác beúszott a tóba egy gumimatraccal, és órák múlva sem tértek vissza. Aggódó anyukáik kérték, induljunk a keresésükre, és az egyik szigetnél meg is találtuk őket. Nem száradtak ki, de nagyon szomjasak voltak. Kétségbeesetten próbálták felismerni, honnan jöttek, és közben a nádasok átjáróinál még jobban eltévedtek. Apropó! A SUP-osok megjelenésével szembe kellett néznünk egy újfajta kockázattal. Egyik kollegámmal történt, hogy bejelentésre reagálva igyekezett egy helyszínre a külmotoros kisgéphajóval, és ahogy egy ilyen nádas átjárón áthajtott, hirtelen hat SUP-ost talált maga előtt. Alig tudott előlük kitérni.

SZ. Z. J.

FOTÓ: NAGY ZOLTÁN, FÜLÖP MÁTÉ